Szabó Tamás

MAGYAR SZÁJHARMONIKÁS TÖRTÉNET I RÉSZ.

 A szájharmonikát hazánkban sajnos, még mindmáig sokan gyerek és játék hangszernek tartják, pedig mára igazán nagy kultúrája lett nem csak a világ számos pontján, hanem itthon is. A szájharmonikázás hazai története valahol az 1870-es évek közepén kezdődik, és Bruckbauer Fülöp György nevéhez köthető (1822-1901), aki már az 1870 s években szabadalmi jogot nyújtott be a Hohner cég felé, egy-egy modellel kapcsolatban. (Találmánya volt pld. a Galléros és 

csengős szájharmonika.) Akkoriban a monarchián belüli harmonikagyártás többnyire kis manufakturális keretek között történt, órásmesterek és hangszerkészítők alvállalkozásaiként. Ilyen cégmesterek voltak: pl. Trimmel János, Biel Ferenc, Langbam Vendel, Veiss Gyula majd a századfordulót követően híressé vált két nagy hangszerforgalmazó és gyártó: Sternberg Ármin és Wágner A. Károly.

 A szájharmonika-gyártás több helyen centralizálódott, pl. Bécs, Trossingen, Prága. Magyarországon is gyártottak herfliket, de csak a századfordulót követően sokasodtak meg a harmonikát gyártó cégek. Az első államilag is jegyzett könnyűfém játék és szájharmonika gyártó vállalat csak 1960-as években alakult meg. A tiszavirág életű kezdeményezés pár évet élt meg Salgótarjánban. Sternberg Ármin Hangszerkereskedő és készítő cég:  A céget 1881-ben alapította Sternberg Ármin (1861 - 1928) és testvére. Az 1930-as évekre az ország legnagyobb hangszergyárává fejlődött, kínálatában a hangszerek szinte teljes választékán felül rádiók, gramofonok és egyéb hangtechnikai berendezések is voltak, saját lemezkiadó részleget üzemeltetett. 

A Sternberg hangszergyár élen járt a jazz hazai népszerűsítésében, fő ellátója volt a korszak együtteseinek, szalonzenekarainak, "Sternberg Hiradó" nevű kiadványuk 1935. január 31-én megjelenő száma lett az ország legelső jazzújságja. A II. világháború eseményei és az ezt követő államosítások következtében a cég megszűnt, és beleolvadt a Fővárosi Művészi Kézműves Vállalatba. (Érdekesség, miután Bruckbauer F. György 1897-ben átköltöztette családját Bécsből Pestre. Fia Bruckbauer Mátyás György, egy kerthelyiséges vendéglőt nyitott a Kedélyes Gyurihoz néven, a II. kerület Pasaréti út 25. alatt, ahol egykor a harmonikázás szerelmesei heti rendszerességgel találkozgattak.)

Alapvetően azonban a szájharmonikát országos szinten főleg a betelepült sváb és az Ausztriából átköltözött osztrák lakosság hozta be, és tette igazán népszerűvé, hiszen az a sajátos népzenei kultúrájuk szerves része volt. Ezért is hívták a szájharmonikát egy ideig „Svábnak”. (Érdekesség, hogy a szájharmonikát alapvetően a klasszikus zenében akarták használni. Ez azonban csak az 1920- as években történt meg, amikor megjelentek az un. orchester, zenekaros harmonikák, mint pl. a basszus, akkord és kromatikus modellek.) A szájharmonikázás Magyarországon az I. világháborút követően, a 20-as évek közepétől vált különösen népszerűvé. Elsősorban a cserkészmozgalmon belül, és a 4-6 osztályos polgári iskolákban működő szervezett csoportok között alakultak herflis közösségek. Ebben az időben a szájharmonika annyira közkedvelt hangszer volt, hogy a forgalmazása komoly kereskedelmi tényezőnek számított, nem csak Európában, hanem hazánkban is. A gazdasági lapok tanúsága és elemzése szerint a német hangszergyártók túlzott jelenléte nagyban rontotta a hazai szájharmonika gyártást és az azok iránti keresletet. Pedig a szájmuzsika magyarországi fejlesztése már az 1880as évektől kezdve jelen volt, így a különböző német típusok mellett már korán megjelentek a hazai hangszergyártók által készített szájharmonikák. Ilyenek voltak pld a Sternberg Ármin, Drabert Henrik vagy a Wágner hangszerforgalmazók és hangszerkészítők modelljei. A harmonikázás arany éveiben már hazai hangszerboltosok is külön saját márkajelzéssel láttak el bizonyos típusokat. (Pl. Marnitz Frigyes, Pilát Pál hangszerboltosok és zeneműkiadók). Az 1920-as évek és 1945 közötti kulturális időszakban számtalan harmonikás színpadi előadó tűnt fel a koncerteken és a rádióadásokban. Íme, egy rövid névsor a teljesség igénye nélkül: Vízy Ferenc, Humayer Mihály, Hofmeister József, Gr. Szentmihályi Deák Sámuel, Schindler György, Tóth Vásárhelyi József. Ebből a névsorból 3 előadót ragadnék ki:

 1. Humayer Mihály, aki a család fekete bárányaként, hegedűs és harmonikás előadó volt. Többnyire szalonokban és kis kocsmákban játszott. Kedvenc és állandó helye a Fekete Sas étterem volt. A tehetős és tisztes nevet szerzett téglagyártó Humayer család sarjaként azonban, sajnos többször ütközött a hatóságokba kisebb kétes ügyek miatt. Mégis az élet úgy hozta, hogy 1931-ben ő írta meg az egyik híressé vált Horthy Indulót, ami mai kifejezéssel mondva slágerré vált, az akkori rádió rendszeresen játszotta.

2. Szentmihályi Deák Sámuel (1906-1938), aki egy Erdélyből áttelepült grófi ifjonc volt. Az ígéretes harmonikaművészt azonban 1938-ban lelőtték Pozsonynál, mikor hazánk hadviselésbe keveredett a Felvidékkel. Hősi halottként 1940-ben megkapta a Magyarország hőse kitüntetést.

3. Tóth Vásárhelyi József, akinek a felmenői Szlovákiából települtek hazánkba, és az első magyar, igazán világjárt és ismert harmonikás 1913-ban született. Zenei tanulmányait (hegedű, fuvola, gitár, szájharmonika) magánúton végezte, majd 1932-ben artista és színész vizsgát tett. Gyakori szereplője volt a rádiónak és zenés varieté színpadoknak. Nagyon sok hazai hírességgel dolgozott együtt, mint pld Bilicsi Tivadar, Somogyvári Rudolf, Latabár testvérek, Kiss Manyi… Több önálló estet tartott a Zeneakadémián és a Vígadóban. A Piccolini művésznéven ismerté vált harmonikás bejárta Európát és évente többször turnézott, főleg Németországban, Ausztriában, Hollandiában. A sokat betegeskedő fiatal harmonikaművész 1961 Szilveszter éjjelén halt meg a Fészek Klubban.

A hazai sajtó rendszeresen beszámolt a hangszerrel kapcsolatos itthoni vagy nemzetközi eseményekről. 1927-ben, a szájharmonika születésének 100. jubileumi évében külön filmet készítettek róla, és országos sajtókampányt indítottak a herflizést népszerűsítve. (Érdekesség: a jubileumot követő években alakult meg Jászapátin az első nagyobb létszámú szájharmonikás népdalkör és szájharmonikás zenekar, Pethes Sándor vezetésével.)

A hangszer népszerűsége csúcsán a korabeli újságokból azt is megtudhatjuk, hogy ekkoriban ugyan a duó illetve trió formációk voltak a legnépszerűbbek, de pl. amerikai mintára 1923-ban itthon is megalakul az első nagyobb létszámú vállalati szájharmonika zenekar is, ami többnyire kis dalocskákat, csasztuskákat játszott.

A szájharmonikásokat ez idő tájt a népzenészek kategóriájába sorolták. A katalógusok többségében a furulyások, okarinások és a népdalkörök között említik őket, sőt a legtöbb megrendezésre kerülő népzenei műsornak és koncertnek a szerves részei voltak.

Sajnos, az akkori napisajtóban nem volt bevett szokás a „kisebb nevek” feltüntetése, esetleg mély interjúk készítése, ezért sok esetben az akkori hangszeres sztárok életútja, neve mára már elkallódott, és nagyon nehéz 100 év elmúltával az előadók azonosítása és hitelesítése.

 1920-1940 közötti években történt, hogy a hangszerre évekig behozatali tilalmat adtak ki. Olyan szinten felhalmozódtak a német áruk, és felgyorsult az eladott mennyiség, hogy államilag kellett megvédeni a hazai piacot a német gyártók termékeitől. Kutatásom során megkérdeztem több szájharmonikát forgalmazó céget, hogy ma mennyi herflit hoznak be és forgalmaznak éves szinten. A mai 3 legnagyobb hazai hangszer és szájharmonika forgalmazó áruja összesen 3-4 ezer darabot tesz ki. 1937-ben csak a karácsonyi szezonban 117.000 db. szájharmonikát hoztak be, aminek egy része ugyan kézi harmonika volt, de ez akkor is tetemes mennyiség. A gazdasági kimutatások szerint voltak az 1920-as években olyan feljegyzések, ahol nem is darabszámban vették leltárba a hangszert, hanem tonnában és vagonban határozták meg, pl. 1929-ben közel 1500 tonna szájharmonikát forgalmaztak, vagy 1937-ben hat vagon pléh játék és szájharmonika érkezett az országba. Boldog boldogtalan fújta, a papa, a mama és a gyerekek. Szép lassan a mindennapi élet részévé vált. A korabeli újságcikkek garmada bizonyítja a szájharmonika folyamatos jelenlétét a hétköznapokban.

Madaras Árpád zenetanár Szájharmonika iskola és album címmel közismert népdalokkal és cserkészindulókkal jelentetett meg tankönyvet 1941-ben.

 Ebben az évben jelent meg önálló lemezen Pösz „Dodi”József (ahogy itthon nevezték a harmonika Paganinije) „Szláv Rapszódia” című két szájharmonikára írt szerzeménye, amelyet feleségével, Bakai Klárával adtak elő. A 40-50-es években viszonylag nagy sztároknak számítottak, sokat turnéztak főleg a keleti blokkban, de pl. meghívást kaptak Londonba a 100 tagú harmonika zenekar közreműködőiként, és a Hohner cég 1959-es innsbrucki találkozójára is, ahol kiemelt sikert arattak a duó kategóriában. 1957-ben Pösz József játszotta a Szállnak a Darvak című ikonikus orosz film több betétdallamát. Pösz a kor számtalan hazai énekes vagy színész sztárjával dolgozott együtt, mint pl. Kelly Anna énekesnővel, vagy Kovács Éhn Mariettával. 1960-ig, mint megannyi más ismert hangszeres, ő is a Marnitz Frigyes hangszerforgalmazó és kottakiadó alkalmazottja és „reklámarca” volt. Ez idő alatt jelentette meg ifj. Jáhn Antallal közösen szerkesztett Chromonika szájharmonika iskola kottájukat. (Ifj. Jáhn Antal nevezte el a húzós, illetve kézi harmonikát tangóharmonikának. Rengeteg harmonikás kottát jelentettek meg közösen a Marnitz cégen belül, ezzel népszerűsítve a hangszert. 1955 körül emigrált Kanadába, ahol még az 1980-as években is koncertezett, mint tangóharmonika művész.)

 A hazánkban is koncertezett, orosz származású, a herflizés pápájának tartott Borrah Minevitch amerikai szájharmonika iskolájának mintájára, hazánkban elsőként próbálták meg intézményesíteni a szájharmonika tanítást, de sajnos a háború miatt hosszasabban ez a tervük nem jöhetett létre. A Rákosi- rendszert követő időkben rengeteget turnézott Európa szerte. Az 1960-as években hagyta abba a koncertezést, és Pestről véglegesen Kiskunhalasra költözött, ahol 1973-ban önkezével vetett véget életének. Felesége és zenésztársa, Bakai Klára 2001-ben halt meg. (Érdekesség: Pösz József hangszereinek egy része, egy kedves és általam nagyra becsült zenészkollegám, Vladár Károly birtokába kerültek, aki elmondta, hogy Pösz Dodi József, megfordította a váltós harmonikájának váltóját, vagyis preparálta a hangszereit, aminek köszönhette részint a technikás játékát.)

Képek:

Budapesti Közlöny_1871

Katalógus 1918

Jászapáti szájharmonika zenekar 1936 Városi Múzeum

Horthy kotta borító, Darabanth Aukciós ház

Tóth Vásárhelyi József- Vásárhelyi család tulajdona

1938 Encian folyóirat

Az Ojság, 1936 körül

Pösz József 1939, Pösz József és Bakai Klára 1958

Chromonika szájharmonika iskola- Szabó Tamás tulajdona

Kép: Film Színház Irodalom, cikk: Magyarság, 1942

A témával kapcsolatban hozzáférhető információk folyamatosan bővülnek, ezért a tanulmányban szereplő adatok csupán a jelenlegi ismereteket tükrözik. A felhasznált adatok javarészt lexikonokból, korabeli újságokból, hazánkban megjelent jazz diszkográfiákból, zenetörténészek gyűjtéseiből, valamint személyes interjúkból származnak, azonban a kutatómunka továbbra is tart, ezáltal egyre többet tudunk és egyre részletesebben ismerjük meg a magyar szájharmonikás-történetet.

Köszönet Nemes Nagy Péternek, Simon Géza Gábornak, Mudri Diánának, továbbá mindazon idős szájharmonikásoknak és rokonaiknak, akik elmesélték, hogy milyen volt fénykorában a herflizés: Reinhardt István, Sárközi Róbert, Szoboszlay Károly, Szoboszlay Annamária, Barabás Misi, Koltay Endre, Martinek Árpád, Farkas Sándor, Pöszné Bakai Klára, Tóth-Vásárhelyi Éva, Jassó Ferenc, Vladár Károly, Presser Gábor.

A tanulmányokat jogvédett irodalom felhasználásával összegeztem. Fontos, hogy az itt megjelenő írások szintén jogvédettek, csak a szerző beleegyezésével másolhatók, és csak a szerző neve feltüntetésével!

Szerző: Szabó Tamás

Előzmény: A szájharmonika kialakulása és története https://gsfanatic.com/hu/gs-article/a-szajharmonika-kialakulasa-es-tortenete

Következik: Magyar szájharmonikás történet II. rész.