Előszó: Szabó Tamás egyike a szájharmonika legkiemelkedőbb művelőinek. Valószínűleg nincs olyan zenehallgató, aki valahol ne hallotta volna játékát, még ha nem is tudta, hogy őt hallja. Kiváló saját zenekarai mellett Presser Gábor, Zorán és sok más művész koncertjein és lemezein közreműködött. Művészi produkciói mellett hosszú ideje lelkesen és kitartóan kutatja a hangszer történetét, hiánypótló és fontos munkát végezve. Megkockáztatom, hogy nála többet senki nem tud a szájharmonikáról, szájharmonikázásról. Nagy örömünkre ennek a kutatásnak eddigi eredményeit itt a GS-en egy cikksorozat formájában osztja meg a következő pár hétben. (Flór Gábor) 

Bevezető 

A szájharmonika, mint hangszer fejlődése, több mint 1100 évre vezethető vissza. A ma ismert szájharmonika, és harmonikázás története közel 200 éves, így nem könnyű egy pár oldalban összefoglalni a hangszerről szerzett ismereteket, érdekességeket. Már csak azért sem, mert a története nagyon szerteágazó, ám sokszor hiányosak a megmaradt információk. Mára már a világ minden pontján játszanak ezen a hangszeren. Ha csak a hazai herflis kultúrát boncolgatjuk (az információk tekintetében), akkor már az is több oldalas interjú lenne. Sajnos erre nincs mód, így sok minden kimaradt az összefoglalóból. De talán nem is a lexikális feldolgozás a legfontosabb egy ilyen „önerős” dokumentum kapcsán. Inkább csak figyelemfelkeltőnek és érdekességnek szántuk! Talán a legfontosabb üzenete ennek az összeállításnak az, hogy a mai harmonikások gyakorta látványos játéka ellenére, sokszor elfeledkezünk arról, hogy (Magyarországon is) milyen gazdag kultúrája volt ennek a hangszernek. Sajnos az elődök reánk hagyott tudását nem mindig tiszteljük, vagy nem is tudunk róla, mert elhalványult. Pedig sokuk jóval megelőzte a korát. A szájharmonika nem vált szerves részévé a magyar népzenének, ellentétben pl. az amerikai vagy német folkkal, ahol több irányzatnak az alapját képzi. Ezért különösen fontos, hogy az itthon, mostanra kialakult harmonikás élet, színes, érdekes, nyitott, fejlődőképes és kreatív legyen. Ehhez adhat segítséget (néha irányt), ha egy kicsit kutakodunk a saját zenei múltunkban.

A tanulmányokat jogvédett irodalom felhasználásával összegeztem. Fontos, hogy az itt megjelenő írások szintén jogvédettek, csak a szerző beleegyezésével másolhatók, és csak a szerző neve feltüntetésével!

Szabó Tamás

Tolnai Világlapja, 1931

A szájharmonika kialakulása és története 

(Gyűjtötte és az összefoglalót írta: Szabó Tamás) Azért vállalkoztam ennek a tanulmánynak a megírására, mert azt gondolom, hogy kevesen ismerik a hangszer történetét, még a harmonikás kollegák körében is. Hozzátenném, nekem is volt egy-két érdekes információ és újdonság a keresgélések között. Tudom kicsit hosszú lett, de 200 évet nem könnyű "zanzásítani". Akit érdekel és van ideje, olvasson bele!

A szájharmonikát a XIX. század elején fejlesztették ki Európában. Akkoriban a különböző regionális nádhangszerek, nádsípok, dudák (főleg a népzenékben), meglehetősen gyakoriak voltak. A felfedezések kora után, Európában, az újdonságnak számító, érdekes, még sosem látott hangszerek viszonylag rövid idő alatt ismertté váltak. Például ilyenek voltak a Kínából származó, a harmonika elődjének számító nádsíp alapú fúvóshangszerek is. A mese szerint egy keletről hazaérkezett, francia származású jezsuita pap, Jean Joseph Marie Amiot (1718-1793) írásaiban kezdte el megismertetni a kínai hangszerek sokféleségével „Európát”. Többek között neki köszönhetően ismerhettük meg a ma is a harmonika elődjének tartott Sheng nevű hangszert. Kínában ezen a hangszeren mai napig is sokan játszanak. A sheng, az egyik olyan tradicionális fúvóshangszernek számít, aminek igen jelentős a reánk maradt, 1100 éves dokumentált zenei irodalma. Leginkább szolóhangszerként használják, de néha ütőshangszerekkel együtt is alkalmazzák a kínai operákban.

A nádszelepes és a „légzésen alapuló” hangszerek fejlesztői közé sorolható, (és a harmonika történethez szorosan hozzátartozó), egy sajátságos hangszert készítő feltaláló, Christian Gottlieb Kratzeinstein (holland fizikus és orvos), aki 1780 körül megalkotta a terpodiumot, vagy ahogyan ma ismerjük, a harmoniumot.

Az aerophone hangszercsalád történetének következő fejezetei 1820 körül Európában kezdődtek. Christian Friedrich Ludwig Buschmann, egy francia órásmester, akit gyakran említenek a szájharmonika feltalálójaként, 1821-ben valósította meg az ötletét, de ahogy az a történelemben szokott lenni, más feltalálók is egyidejűleg fejlesztettek hasonló hangszereket. Pl.: 1829-ben Sir Charles Wheatstone megalkotott egy, a szájharmonikához hasonló hangszert, ami az "Aeolina" (Eolhárfa) kapta. Ennek a hangszernek egy másik verziója a Concertina nevet kapta, ezt 1934-ben Carl Friedrich Uhlig valósította meg. Az ehhez hasonló nád-fúvóshangszerek nagyjából egyszerre jelentek meg az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Angliában és Európában is. Ezeket a hangszereket főleg népzenékhez, de egyre gyakrabban a klasszikus zenék lejátszására is készítették.

A szájharmonika kereskedelem és manufaktúra először Bécsben jelent meg, ahol 1824-25 előtt csak egyedi, egy-egy darab harmonikát adtak el, Georg Anton Reinlein, Anton Haeckl órásmesterek jóvoltából. (Physharmonica -1921.) A ma ismert Richter tuningot Joseph Richter talált ki. Neki szintén jelentős szerepe volt a ma ismert szájharmonika szerkezetének és hangsorának kialakításában, például a diatonikus harmonikák megalkotásában. Richter 1826-ban szabadalmaztatta találmányát, ami a mai napig is az szájharmonikák alapját képezi.

A hangszer tömeges gyártása a Németországban alkotó, hegedűkészítő mesternek, Johann Georg Meisel-nek köszönhető, aki kifejlesztette a harmonika testét képző kancellafa (fésű) ma is használt prototípusát, így műhelyében már 1827-re több száz szájharmonikát készített. Őt sokan követték Németországban, Hollandiában vagy Csehországban is. Többek között igen népszerűek voltak az 1829-ben Johann Wilhelm Rudolph Glier (hegedűkészítő) által alapított szájharmonika manufaktúra típusai.

1830-ban a trossingeni Christian Messner, ruhakészítő és takács, lemásolt egy szájharmonikát fából és fémből, amit egykoron szomszédja hozott neki szuvenírként egy utazása alkalmával. A másolat akkora sikert aratott, hogy végül testvére és néhány rokona segítségével elkezdett harmonikákat készíteni.

1840 és 1855 között minimum három szájharmonika gyártó vállalkozás működött már Európában, így pl. a ma is létező: C. A. Seydel Söhne, vagy Christian Messner & Co. és Württ. Harmonica fabrik Ch. Weiss.

(Az akkoriban megalakult hangszergyártó cégek egy része sokáig, vagy akár a mai napig is készít és forgalmaz szájharmonikákat, mint pl. a Hering, Seydel cégek, vagy a ´80-as, ´90-es évek közepéig a Koch és Weltmeister cégek. Ezek a nagy múltú manufaktúrák mára már beolvadtak más nagy vállalatokba, vagy áttértek csak akkordionok és billentyűs harmonikák gyártására.) 
E kis kitérő után visszatérve: a trossingeni és klingenthali szájharmonikagyárak a közöttiük folyó verseny következtében új gépeket találtak ki a lamellák és hangszerfedelek tömeggyártására.

A történetbe itt kapcsolódik be Matthias Hohner, a trossingeni óragyártó. Hohner 1857-ben kezdett el harmonikákat gyártani. Végül is ő lett az első, aki tömegesen gyártotta a kis hangszereket. Már 1868-ban megkezdte az Egyesült Államok ellátását. Azt mondhatjuk, hogy az 1920-as évekre a diatonikus szájharmonika nagyrészt elérte a mai modern formáját. Nem sokkal később más típusok következtek, beleértve a különbféle tremoló és oktáv, majd az orchester és kromatikus szájharmonikákat. 

A XIX. század végére a szájharmonika gyártás nagy üzletté vált, igazi tömeggyártássá fejlődött. A XX. században mindig új és újabb modellekkel álltak elő. A tervek megvalósításánál kiemelném például a kromatikus (mezei nyelven a gombos, váltós harmonika) szájharmonikát, amelyet 1924-ben, a Hohner cég készített először. Ezt követte a basszusharmonika és az akkord-harmonika, az összes orchester hangszer, majd a ma már nem gyártott harmonetta harmonikák. A nagyzenekari harmonikák megszületésével, megalakulhattak az első többtagú harmonikás formációk. Itt említeném meg, hogy hazánkban is nagy múltja volt a harmonika zenekaroknak.

A XXI. században a hangszerforgalmazók és gyártók radikálisan új terveket dolgoztak ki, és vetettek be a piacra. Például a Suzuki Overdrive, Hohner XB-40, Harrison B-Radical, Chrodominica, Melody Overblow vagy a Seydel cég új típusait. Ez a folyamat a mai napig is tart, sőt a hangszer új hangzásai és márkái a 2000-es években teljesedtek ki igazán. Talán ma nincs még egy hangszercsoport, amiben évente, ennyiféle új hangolású, más-más megoldású széria jön ki a gyártóktól. Megjelentek az egyedi saját névvel fémjelzett kis szériás altípusok, amik többnyire egy-egy játékos jellegzetes skáláira vagy soundjára épülnek.

Valamivel azelőtt, hogy a Hohner 1857-ben megkezdte a szájharmonikák gyártását, néhányat az Egyesült Államokba emigrált rokonokhoz szállítottak. A hangszer gyorsan népszerűvé vált, és az ország a Hohner áruk hatalmas piaca lett. Az akkori amerikai elnök, Abraham Lincoln is szájharmonikát hordott a zsebében. Többek szerint rendszeresen játszott rajta a barátai körében.
 A „Hobo hárfa” vigaszt nyújtott a katonáknak az amerikai polgárháborúban mind az uniós, mind a szövetséges oldalon. (Érdekesség, hogy 1890 körül, a Hohner cég, a ma is népszerű Marine Band nevű modelljét, pont egy, az 1800-as években alakult tengerész egységről nevezte el.) Az akkoriban születő western hősök és legendák, Wyatt Earp és Billy, a kölyök szintén ezen a hangszeren játszottak, amivel ez a kis hangszer az amerikai zenei táj jellegzetes, ikonikus hangszere lett.

Az 1900-as évek elején több tucatnyi felvételen lehet hallani szájharmonikásokat. Az első jazz, blues vagy tradicionális folkzenei felvételek, harmonikásoktól az 1920-as évek közepén készültek az Amerikai Egyesült Államokban. (Érdekesség, hogy 1930-ra már Ausztráliában is megjelennek a hangszer szerelmeseinek felvételei, pld. Dick Robertson, Eions Cambell, akik szintén rögzítették saját folk dallamaikat.)
Az akkor "versenylemezként", vagy gramofonlemezként ismert, a déli államok feketepiacára szánt felvételek között szerepelt egy-két ma is ikonikus harmonikás előadó felvétele (DeFord Bailey, Hammie Nixon, Rhythm Willie, Noah Lewis, Freeman Stowell, Johnny Glossom vagy George Bullet). Ezeket a népi, sokszor hangutánzó felvételeket tartjuk ma is az első rögzített archaikus népzenei blues és country dallamoknak. Az I. világháború után Németország háborús jóvátételként több országnak is szájharmonikával törlesztett, aminek következtében 1938 -39-re a német "bádogszendvics" elárasztotta a világot, ezért számos ország kénytelen volt behozatali szankciókat alkalmazni. Gyakorlatilag a harmonika hangszergyártás a könnyűipar egyik meghatározó termékévé vált. 

Ellentétben az I. világháború utáni harmonika dömpinggel, a II. világháború alatt inkább a hangszer hiánya volt a jellemző, főleg az Államokban. Az elsődleges ok a szájharmonikákhoz használt fa és fémanyagok hiánya volt. Pedig nagy igény lett volna rá a katonák között. Továbbá az elsődleges szájharmonika gyártók Németországban és Japánban voltak, és amint azt tudjuk, ők az Egyesült Államok és a szövetséges erők ellenségei voltak. De a nyersanyaghiányra, a háború alatt jött az új megoldás. A Finn Haakon Magnus dán-amerikai gyári munkás és vállalkozó fejlesztette ki és tökéletesítette a műanyag szájharmonikákat. A műanyag testű szájharmonikában öntött műanyag fésűket használtak, így ez sokkal gazdaságosabbá és egyben higiénikusabbá tette a szájharmonikákat. Bár ezeknek a hangszereknek a műanyag test miatt megváltozott a jellegzetes csilingelő hangja, letompult, mégis a „Magnus harmonikák”(ahogyan akkoriban hívták), hamarosan közkedvelté váltak, különösen a gyermekek körében. A műanyag fésű szabadalmát azonban William Kratt, a Kratt Company nyerte el 1952-ben. A második világháború idején a hadügyminisztérium arányos rézkészletet osztott ki Kratt gyárának, hogy folytathassák a harmonikák gyártását, amit akkoriban a vöröskereszt osztott szét az amerikai csapatoknak a morál növelése érdekében.

Ma rengeteg harmonikatípus kapható, sorra alakulnak meg az új gyártók. Nincs olyan zenei műfaj, amiben ne próbálnák ki a hangszert és, aminek ne lenne a világban ismert képviselője. Ez a kis kézben tartott hangszer 200 éves múltra tekint vissza. Ideje lenne itthon is beemelni a komoly hangszerek közé!

Szerző: Szabó Tamás 
Következik: Magyar szájharmonika történet 1.

Képek forrása
Kép 1: Buschmann (Forrás: Wikipedia)
Kép 2: Hohner (forrás: Wikipedia)