Ne veszítsd el a fejed - a nyaktörés gyógyítható!

A gitárok egyik leglátványosabb, legborzasztóbbnak tűnő, de valójában általában jól javítható balesete a nyaktörés.

Hogy következik be? Nem is olyan nehéz, a gitár többnyire eldől, például mert csak odatámasztják valaminek, ami csúszós vagy nem stabil (emlékszem, mekkorát esett egyszer szegény Yamaga SG-m, mikor egy koncerten a színpad hátulján lévő, függönnyel takart valaminek támasztottam, azt gondolván, hogy az egy fal, pedig csak valami paraván volt és a mögötte járkálók legkisebb érintésétől is bemozdult - szerencsére kibírta), ha pedig állványon van, véletlenül meglökik, belebotlanak, leesik róla (ezért kell mindig rögzítős állvány, az legalább kicsit biztonságosabb - és ne felejtsük el lezárni a rögzítést!), esetleg kiakad játék közben a gitárpánt és a fejjel lefelé zuhan a földre a hangszer - máris jön a reccs.
Szállítás közben a rosszul csomagolt gitároknál szintén megtörténik, mivel a szállítók gyakran nem éppen kíméletesen bánnak velük és ilyenkor ért már nem bírnak ki.
A legérzékenyebb része a nyaknak az, ahol fogólap véget ér és elkezdődik a fej. Egyrészt itt a legvékonyabb a fa, még ujjnyi vastagságú sincs, hiszen a nyakfeszítő rúd csatornája is jócskán kikanyarít belőle középen. Másrészt itt támaszkodnak fel a húrok a nyeregre, itt törik meg a vonaluk, itt változik meg a nyak szöge (a Gibsonoknál például) vagy itt van benne egy törés, még ha a szög nem is változik (a Fendereknél).
Így nem csoda, ha ezen a tájékon következik be a legtöbb nyakrepedés, tapasztalataim szerint a nagyobb (14-25 fokos) nyak-fej szöget alkalmazó hangszerek nyaka érzékenyebb az ilyen balesetekre, így a Gibsonoknál és klónjaiknál sokkal gyakoribb ez a fajta sérülés. Mondhatjuk, ez egyfajta konstrukciós hiba, hiszen ez ilyen baleset nem olyan ritka dolog, célszerű lenne hát úgy építeni a gitárt, hogy nagy eséllyel kibírja. Van, ahol a nyak-fej törésvonalnál egy kis anyagtöbblet meghagyásával megerősítik a kritikus területet, de ez viszonylag ritka. Egyedik építésű hangszernél láttam már ott extra karbon merevítést is.

A törések lehetnek teljes leváló törések, vagy részben szétváló repedések, néha csak hajszálrepedések.
A teljesen levált részeknél aránylag tiszta a helyzet, ha a fogólap nem sérült meg, többnyire jól ragaszthatók. Ha csak szétvált a lerepedőben lévő rész, akkor se vészes általában a helyzet, csak a ragasztás kicsit macerásabb.

Fontos, ha megtörténik a baleset és még egyben van valamennyire a hangszer, azonnal engedjük le a húrokat és nézzünk körül, van-e esetleg kiszakadt szilánk a fából vagy a szegélyből, vagy bármiből, ha találunk, szedjük össze, mert a javításnál jól jöhet a minél szebb helyreállításhoz!

A ragasztás sikere leginkább attól függ, mekkora a ragasztható felület és milyen szögben áll. Minél nagyobb szöget zár be a nyak hossztengelyével, annál kisebb lesz a ragasztási felület. Ha közel merőleges, akkor nehéz dolgunk lesz, általában ez nem ad elég erős kötést ahhoz, hogy megtartsa.
Az se könnyű eset, ha csak láthatóan végigfut a repedés, de nem vált még igazán szét. Ebbe nehéz bejuttatni a ragasztót, szokás használni fecskendőt vagy egy nagyon vékony kis spéci pengét de volt, hogy egy hézagmérő készlet legvékonyabb mércéjét használtam.
Most elsősorban a statikai részéről beszélek persze, mert esztétikailag a ragasztás nyomainak eltüntetése még bonyolultabb lehet, attól függően, milyen a felület, festett, lakkozott, van-e szegélyes (binding), érintett-e a törés berakást, stb.
A hagyományos ragasztóanyag a csontenyv, sokáig a hangszerészek csak ezt használták, manapság is vannak, akik erre esküsznek, azt mondják, természetes anyag lévén ez harmonizál leginkább az „élő” fával és ennek a tulajdonságai a legjobbak a rezonancia szempontjából, de az előállítása macerás és a hosszabb idejű tárolást se szereti, mostanság pedig kiváló ipari ragasztók vannak (poli-vinil-acetát és műgyanta alapú, illetve epoxy és persze ciano-akrilát pillanatragasztók, bár ez utóbbiak nem éppen az ilyen munkákra alkalmasak, ezzel ne is próbálkozzunk), a legtöbben a Franklin Titebond-ot használják, ami az első csoportba tartozik, ebből létezik többféle verzió is, erősségtől és egyéb tulajdonságoktól függően, a leghasznosabb ilyen célra a kissé sűrűbb és hosszabb kötési idejű Titebond Extend. Magyarországon elvileg a Kil nevű budai hangszerboltban kapható az eredeti Titebond legalább.

A törések persze ritkán egyszerűek, gyakran összetett, többszörös repedés fut több irányból is. A ragasztás előtt mindig érdemes egy „szárazedzést” tartani, tehát összeilleszteni a részeket és megnézni, mennyire pontosan passzolnak össze a részek, hová kerüljenek a szorítók (amiből sose lehet túl sok egy hangszerésznél). Általában nem sikerül egy összetett törés minden részét tökéletesen helyére rakni, de a kisebb eltérések utólag korrigálhatók.
Ügyelni kell arra is, hogy tegyünk valami védőelemet a szorító és a gitár közé, én egy rövid csíkokra vágott bőr derékszíj darabjait szoktam alátenni, mert ez elég erős ahhoz, hogy kibírja a nagy szorítást, de elég puha, hogy ne okozzon sérülést a felületen. Ha a fentiek megvannak (ragasztó, szorító, alátét) egy ilyen valóban egyszerűbb nyaktörés javításához nem kell különleges tudás vagy sok tapasztalat, némi ügyességgel és barkácsolási gyakorlattal házilag is megoldható, persze ha bonyolultabb az eset, azért inkább fordulj hangszerészhez.


Az első munkámban egy Peavey Raptor volt a páciens, összetett töréssel került „klinikámra”, szerencsére elég tiszta eset volt, mivel nem sérült a fogólap és nem is tört le a fej, de már szépen elvált ahhoz, hogy hozzá lehessen férni. Ami kicsit bonyolította, hogy itt is két törésvonal volt, nem egy.

A „szárazedzés” után kis ecsettel alaposan bekentem a szétvált részeket, bőven juttatva belőle minél mélyebbre. Ezután a szorítók felrakása következik, ügyelni kell arra, hogy az összeillesztés minél pontosabb legyen, ne maradjon a magasságkülönbség az egymáshoz szoruló részek közt, és ahogy már említettem, valami alátét kell, hogy a szorító meg ne sértse a felületet.

A megfelelő összenyomás jele, hogy a repedési vonalon a ragasztó kinyomódik, ezt egy nedves törlőkendővel le kell törölni, mielőtt rászárad, utána már sokkal nehezebb leszedni.
Érdemes 24 órára hagyni, hogy jól megkössön.

Ha eltelt a nap, le lehet szedni a szorítókat. Tesztelésképpen fel kell húrozni és itt is érdemes mondjuk egy éjszakára úgy hagyni, hogy lássuk, tényleg tart-e a ragasztás.
Nem is volt vele semmi gond.
A következő lépés a felület „restaurálása”, azaz a törés és ragasztás nyomának minél teljesebb eltüntetése.
Ez már akár nehezebb feladat is lehet, mint maga a javítás, hiszen ahány fa, felület, lakkozás, annyiféle különböző módszer kell.
Ebben az esetben egy világos juhar nyakról volt szó, ami jó is meg nem is. Jó abból a szempontból, hogy natúr lakkozott fa, nincs festve és rossz, mert a világos színen nagyon meglátszik a legkisebb árnyalatkülönbség is.

Ráadásul bármennyire is igyekeztem, nem sikerült teljesen szintben tartani az összeillesztett felületeket, bizony két helyen is akadt magasságkülönbség, ezt először ki akartam egyenlíteni. Hiába, miután már felrakta a szorítókat az ember, nem nagyon tudja, mi történt alatta, nem mozdultak-e el az összefogott részek kicsit.


A szintkülönbség feltöltéséhez folyékony fát/fapasztát, avagy „wood fillert” használtam. Sajnos ezek néhány színben kaphatók csak és egyáltalán nem biztos, hogy egy juharnak nevezett szín valóban passzol a konkrét fához, hiszen azon belül is rengeteg árnyalat lehet. Megpróbáltam keverni pár színből olyat, ami a legközelebb áll hozzá, majd egy vékony, rugalmas, késszerű pengével felkenegettem rá, lesimítva, hogy síkba hozza.
A száradás után lehetett csiszolni, persze ez se ment mindig problémamentesen, a nagyobb résből gyakran „kicsiszolta” és újabb egyengetés kellett.
Közben persze a körötte lévő lakkréteg is sérült, illetve lecsiszolódott kissé, matt és picit világosabb lett a felület.
Pár óra csiszolgatás után egyre inkább úgy tűnt, hogy szép egyenletes már és alig látszik a törés, akkor egy átlátszó lakk „filctollal” átmentem rajta párszor (touch-up pen a neve angolul, létezik ebből is többféle szín, sajnos itthon még nem sikerült hasonlót találnom).
A végeredmény már elfogadható, nem mondom, hogy tökéletes, de első javítási munkámnak megteszi, normál távolságből nézve alig látható, hogy valaha el volt törve.







A második nyakatört egy AXL Badwater gitár, Les Paul forma, nagyon érdekes példány, valami különleges felülettel, mintha pókháló vagy repedezett lenne, a fémrészek pedig anodizált rézszínűek, még a koptató is elég vaskos fém.
A gitár amúgy kellemes darab, vékony, kényelmes nyak, jó rockos hang - de iszonyú nehéz! A legnehezebb gitár, amin játszottam eddig, még a Les Paul-oknál is jobban húzza a vállat.

A fej itt is összetett törést szenvedett, két törésvonallal. Nem sok tartotta már, a szegély az egyik oldalán, máshol meg ez a spéci bevonat. (Szerintem valami laminált izé, nem tudtam rájönni, micsoda, nem festés, az biztos, mintha előre méretre vágott „ruha” lennem, amit rápréselnek valahogy, ugyanis az éleknél néhol látszik bizonyos elcsúszás. Amúgy a repedések „háromdések”, nem csak festés, hanem tapintható mélységük van).

Itt annyiban volt nehezebb a helyzet, hogy meglehetősen komplex volt a törésvonal, sok szorítót kellett rátennem, hogy mindenütt rendesen megfogja - előny viszont, hogy az amúgy is repedezettnek tűnő burkolat miatt alig látszik a törés. :)

Az előbb már ismertetett módon javítottam és ez is kiválóan tart azóta is. Amit még nem tudtam megcsinálni, az a binding pótlása, de ezt is meg akarom, ha eljutunk odáig a tanulásban.


Ennél lesznek persze nehezebben megoldható dolgok is, például van nálam egy Gibson SG (ugye megint a Gibson), aminek már nagyobb szögben van a törése, éppen a nyakpálca csatornájánál, nagyon kicsi ragasztási felülettel. Ez aligha bírná ki hosszabb távon a feszítést, így itt a sima ragasztás nem elég: plusz merevítést kell majd beépíteni, hogy milyet és hogyan, arra sokféle megoldás létezik, egyelőre még agyalok rajta, melyiket valósítsam meg, ha sikerült, arról is beszámolok majd.

A lényeg:

• Ne légy lusta biztonságosan letenni a gitárt, még akkor se, ha csak pár percre rakod le! Inkább tedd a tokjába, mint hogy a falnak, erősítőnek támaszd. Elég egy botlás a kábelnél és már le is rántja...
• Használj állványt, mégpedig olyat, ami a nyakat is biztonságosan rögzíti - és zárd is a rögzítést!
• Használj hevederrögzítőt és rendszeresen ellenőrizd a hevedertartó csavarját!
• Ha mégis megtörtény a baj, ne ess pánikba: engedd le a húrt, nézd meg, van-e letört darab és szedd össze! Ha a fentiek alapján érzel magadban bátorságot a helyrehozatalhoz és a gitár nem túl értékes, állj neki, ha inkább nem kísérted a szerencséd, vidd el egy szakemberhez, többnyire jól javítható az ilyen sérülés.
  

Szerző: Imhof Iván 
Aktív Gitár
Bemutatkozás