Megidézet

     „…versvirágokat szakítunk apáink gazosodó kertjéből, porladó szirmaikat hagyjuk a széllel elrepülni, s nem műveljük az örökölt földeket…” írtam ifjan, tele együgyű hittel, önváddal, és választott mestereim iránti kétségek nélkül. Még nem akartam mást, mint a nyomukba lépni, mert fiatalos magabízással úgy gondoltam, lehetséges. Ma már van saját utam, és megelégszem azzal, hogy tiszteletem jeléül (s persze elsősorban saját mulattatásomra) alkalmanként keresztezem az ő útjukat, vagyis helyemet erősen tudva bőgőzök egy zenekarban. S játék közben néha elmerengek, milyen lenne, ha az egyik asztalnál gyanús tartalmú poharakat kocogtatva, cigarettafüstbe burkolózva, elnéző angyalmosollyal trécselne, és minket hallgatna Janis Joplin, Jimi Hendrix és Jim Morrison.


  Vegyünk alapul három bizonyító erejű tényt. 1. Otthonom kapujától a Vadvirág ajtajáig átlagos péntek délutáni autóforgalommal számolva nyolc és félszer hallgathatom meg Joplintól a Me and Boby McGhee-t, s gyakran meg is teszem. 2. Bármikor legmélyebb - akár részeg - álmomból felébresztve is elfogadhatóan lebőgőzöm Hendrix életművének legalább a felét. 3. Jövő héten esedékes párizsi villámlátogatásom kapcsán az első terv, ami eszembe ötlött, az volt, hogy tiszteletemet teszem Morrison sírjánál, ahol (miképp Párizsban sem), nem jártam még soha. Annak fényében, hogy a 2012-es szám áll az idei naptárok tetején, mindez cseppet sem magától értetődő, hisz mindhárman a könnyűnek nevezett műfaj képviselői, abban pedig kérlelhetetlenül, az idő és a divat függvényében változnak az ikonok. Janis, Jimi és Jim (korkülönbségünk immár indokolja, hogy személyiségük formátumához mérten tiszteletlenül a keresztnevükön emlegessem őket) több mint harmincöt éve halottak a szó anyagi értelmében.

Nem vagyok a kortársuk, hisz apámnál is idősebbek lennének néhány évvel, így nemzedéki bálvány mivoltuk nem indokolja első három pontomat. És azt sem, hogy mindhármuknak létezik ma Magyarországon náluk jóval fiatalabbakból verbuválódott tribute zenekara, vagyis olyan bandája, akik élőben játszák dalaikat. Fejenként több is. És ezen zenekaroknak közönségük is van. Ha nem is akkora, mint néhány, sok pénzzel és kapcsolattal szintén nemzedéki bálvánnyá faragott, mégis viccszámba menő mai rock and roll hősünknek. Joplin, Hendrix és Morrison körül lenyugodott a show-business hisztije, s már csak csendesen, ám kiegyensúlyozottan és folyamatosan gyártja belőlük a pénzt. Csak a zenéjük, dalaik, verseik maradtak meg, és az a meghatározhatatlan többlet, ami kiemelte őket a feledésre ítéltek sorából.

Mindezt nekünk ajándékozták, belénk lehelték, hogy általuk színesebbé, gazdagabbá válhassunk. Talán tizenkét éves lehettem, amikor (minden nemzedék tizenéveseihez hasonlóan) ellenállhatatlan kényszer lett úrrá rajtam, hogy előrukkoljak valamivel, ami jobban kihozza apámat és anyámat a sodrából, mint az abroszra kent lekvár, vagy a ronggyá rugdosott tornacipő. Három évvel később beszereztem egy felvételt, ami szavamat szegte, felkavart, s addig ismeretlen ízeket lopott számba és szívembe. Barátom apukájának kislemezén, amiről másoltam, az állt, Jimi Hendrix: Hey Joe. Hát ez meg kicsoda, kérdeztem magamtól a borítót forgatva, míg sercegni nem kezdett a tű, s fel nem csendült az összetéveszthetetlen, alattomosan mérgező gitár-riff, és én csak álltam némán, nyitott szájjal és azt gondoltam, na itt van, ezzel befűtök otthon a Királynak és a Gombafejűeknek. Otthon azonnal befűztem a szalagot rettenetes Unitra magnómba, ütközésig csavartam a hangerőt (ami nem jelenthetett többet tíz wattnál) és vártam a hatást. Először nem történt semmi, háromszor is meghallgathattam a „szökött néger fegyenc balladáját”, mígnem a nagyszobából egyszer csak olyan hangok söpörték el kisded hangberendezésemet, melyek alapján a tévedés kockázata nélkül feltételezhettem, hogy kitört a háború, s lakásunkon épp egy tankhadosztály halad át. Elképedve, óvatosan nyitottam az ajtót, de csak apámat láthattam vigyorogni DX-4000-es Akai magnója és két irdatlan hangfalának háromszögében.
Hendrix, mi?! - üvöltötte a fülembe közvetlen közelről. - Hát tessék, hallgasd!



Csak álltam és tátogtam döbbenten az Are you experienced hangorkánjában. A karom csendesen libabőrözött. Örökre letettem arról, hogy apámat valaha is, bármivel is meglephetem. Félretettem addigi fenntartásomat zenegyűjteményével szemben, mellé ültem a „bítfelszerelés” elé, és úgy is maradtunk hónapokig. Apám kezében kéken füstölt a mezítlábas Symphonia, bokája mellett a padlón mindig egy sörösüveg, ő pedig álmodozón, szomorúan nézett valahová mögém, a falakon túlra, miután a nekem szóló rövid ismertetők után elmerült egy-egy bluesban, balladában, harsány rock and rollban. És átrágtuk magunkat a „részeges lányon”, a „gitárkirályon” és a „gyíkok fián”, vagyis hát ők rágták magukat belém, s alighanem halálomig magamban hordom majd mindhármukat. De honnan ez az erő? Mi táplálja a belőlük kicsapó tüzet majd negyven év múltán is, amikor már senkinek sem kell a szabadság, a függetlenség, amikor már senki nem akarja megváltoztatni a világot, amikor a büszkeségünket és méltóságunkat kétségek nélkül elcseréljük egy marék pénzre, néhány tévésorozatra és mindenek előtt kényelemre? Joplin, Hendrix és Morrison - sok harcostársukkal egyetemben - látszólag vesztettek, szellemiségüket, álmaikat, példájukat maga alá gyűrte a fogyasztói gazdaság. De ha így is van, szívesen, szeretettel gondolunk rájuk és a hatvanas évekre, ahogy szeretettel és reménnyel emlékezünk minden szabadságharcra és forradalomra, amik végül elbuktak, mégis képesek voltak megbetegíteni és lassú halálra ítélni a zsarnok birodalmakat. Szeretnénk hinni és dacosan hisszük is, hogy „megmaradtak magnak hó alatt”, erős, kemény magnak, amik egyszer képesek lesznek majd áttörni a sziklakeményre száradt földön is.

   A hatvanas évek az utolsó nagy, átfogó támadás volt az ostobaság, a képmutatás, a haszonelvű világ és az értelmetlenül, tömegesen boldogtalanul élt élet ellen. Ellenkultúrának nevezték, és az is volt. Az addigiakhoz képest homlokegyenest ellenkező célokért és ellenkező módszerekkel dolgozott. Persze ahogy mondani szokás, nincs új a nap alatt, jóval korábban is akadtak már, akik elutasították az uralkodó társadalmi rendet, és hittek elpusztíthatóságában, harcoltak is ellene. Rimbaud, Baudelaire és kortársaik is rámutattak már a technikai civilizáció zsákutcájára, s hirdették szaporán, nagy meggyőző erővel a szabadság, a jelenben megélt, egyszerűbb, emberibb élvezetek, és a szenvedélyes élet egyedüli üdvét. De a fekete bluesoknak a világ zenéjére gyakorolt hatása (és persze a társadalmi-gazdasági-politikai válságok és háborúk) sokszorosára nagyította a csaknem elfeledett ige erejét. Hendrix gitárjátéka, Joplin énekmodora és Morrison gondolatai vadonás újszerűnek tűntek, szokatlanok és gyakran megdöbbentőek voltak. Túlfűtött, szenvedélyes előadásmódjuk önmagában is üzenet volt, talán öntudatlan, de határozott üzenet. „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, és halj meg fiatalon!”. E szavakat Joplinnak tulajdonítják, de mondhatta volna bármelyikük, és a hatvanas években mondhatta volna akár a legutolsó sorban ácsorgó zenehallgató is. De ők hárman be is tartották az utolsó betűig.

   Ezen a néhány hasábon nem vállalkozom sem tudományos kultur-szocio fejtegetésre, sem hű dokumentátorkodásra (nem is lennék képes egyikre sem), inkább csak megemlékezek róluk néhány szóval, esetleg - ha jól sikerül - néhány gondolattal is. Tudom, megtették már előttem sokan, és megteszik majd utánam is. Egye fene!

   Joplint, Hendrixet és Morrisont szokás együtt emlegetni. Úgy is, mint a rock első három nagy halottját. ’70. október 4., ’70. szeptember 18., ’71. július 3. Halálukról - ahogy az már lenni szokott - mindenféle találgatás, fikció, összeesküvés-elmélet kapott szárnyra. Bizonyítani nem lehet őket, ahogy az ellenkezőjüket sem. De akár igaz, akár nem, semmiképpen sem istentől elrugaszkodott gondolat, hogy a CIA ölte meg őket. Miért is ne? Nem fűződik épp elég disznóság a világ összes titkosszolgálatának nevéhez? Naná, hogy de! A hetvenes évek elején még nem lehetett senki biztos az ellenkultúra kifulladásában, s a megelőző évek vihara igenis aggodalomra adhatott okot a fennálló társadalom haszonélvezőinek és kiszolgálóinak körében. Ők hárman igen nagy hatású és népszerű előadók voltak, ráadásul olyanok, akik nem rejtették véka alá elégedetlenségüket és véleményüket. Fittyet hánytak az elvárásokra, megtagadták a kijelölt utat, újat törtek maguknak, s nem igyekeztek a hatalom kedvében járni, sőt. Semmiben sem értettek egyet az amerikai kormányzattal, s így nem értett egyet egy egész generáció, sok tízmillió (illetve nem is tudom, mennyi) fiatal, sok tízmillió szavazat. És a hatvanas évek zenéje összefonódott, sőt szinte egyet jelentett a lázadással és ellenállással úgy politikai, mint minden egyéb téren is. Lázadni pedig bőven volt (agyhalálban vásárolgató gyermekeinknek üzenem: ma is lenne) mi ellen nyugaton és keleten egyaránt. Az igazán elhanyagolható, hogy a két rendszer maga is szemben állt egymással, s hogy nyugaton veszedelmesen baloldalinak, keleten pedig dekadens nyugati mételynek bélyegezték a beat-et. (Bob Dylan-t és Joan Baez-t kivéve, akiket a szigorúan balosnak hitt, és a KISZ körökben erőltetett protest-song mozgalom erősítésére kívántak használni, és valamiféle kapitalizmust belülről bomlasztó szövetségesnek tekintett a kommunista hatalom kulturkommandója).

Kit érdekelt, miképp bohóckodnak a hatalom bársonyszékeiben terpeszkedő seggfejek? Egy Che Guearra poszter épp olyan jól megfért a Rolling Stones mellett, mint Trockij. A lényeg, hogy szúrja az igazgató bácsi szemét. És még jobb, ha közben nagyon-nagyon hangosan üvölt a zene, ami mindennél jobban bosszantja őket, legyenek akár nagyfejű kommunista csinovnyikok, vagy kommunista ellenes bizottságokat üzemeltető republikánusok. „Mi ez a pimasz hangoskodás?!” üvöltötték a Rajnán innen és túl is, és egy egész generáció vált egy csapásra internacionálissá. Akarta ezt kelet, akarta nyugat? Dehogy. A másik világot szívből gyűlölő, kétségek és gondolatok nélküli hazafiakat kívántak nevelni mindkét oldalon. És aki ennek útjában áll, annak pusztulnia kell! „Miss Brown, húzza fel a sliccemet, úgy sem fog felállni, amíg ez a zsíros hajú söpredék… keresse elő nekem a CIA számát!” Elképzelhető? Szerintem igen. Szomorú igazság azonban, hogy könnyedén hihető az is, ami az orvosi jelentésekben áll. Vagyis hogy Janis túladagolta magát, Jimi (önkéntes drogelvonó-kúrája sokadik hetében) túl sok vörösborral locsolta meg a túl sok altatót és öntudatlan álmában belefulladt a hányadékába, Jim pedig belőve szívinfarktust kapott a fürdőkádban. A drog? Hát mindig ide lukadunk ki, ha róluk van szó.



És a téma körül túl sok a teória, az elmélet, az okoskodás. Szerintem a képlet sokkal egyszerűbb annál, mintsem hogy harminc éve rágódni kellene rajta. A kábítószert nem a hatvanas években találták fel, de kétségtelen, hogy akkor élte legkomolyabb reneszánszát, mígnem napjainkra nyomasztó, ámde kikerülhetetlen, és már cseppet sem meghökkentő részévé vált az életnek, akárcsak a rák, az AIDS, az ózonlyuk, vagy a szmog. Ki nem szívott, vagy lőtt a hatvanas években? Sokan rá is mentek. Joplin, Hendrix és Morrison is. Piával kezdték mindhárman, aztán jöttek a nehezebb szerek. Végül belehaltak. Hendrix ugyan hetek óta tiszta volt már, egyedül próbált meg lejönni a szerről, de áttételesen mégiscsak a drog áldozata lett. S hogy miért téptek? Mert olyan útra léptek, amin csak kevesen bírnak végigmenni, s mert a hatvanas években tették ezt, amikor minden kocsmában, szállodában, minden havernál hozzá lehetett jutni egy kis kedélyjavító, szorongást lazító porhoz. Klasszikus Johnny B. Good történet az övék: a szegény vidéki srác gitárjával a hátán a városba utazik és ott naggyá lesz. Eddig tart Chuck Berry dala. De a szegénységével együtt önmagát is valahol maga mögött hagyja. Kicsúszik lába alól a talaj, rákap az italra, aztán a drogra. Amikor azzá váltak, akiről azt gondolták, válni szeretnének, rá kellett döbbenniük, hogy elvesztették eredeti önmagukat. Mindehhez hozzájön („pluszba még”, ahogy Domi bácsi szokta volt mondani a Dörgicse borozó pultjánál) a turnék feszültsége, a folytonos utazás fáradalmai, a hajtás, a stressz. Hatalmas súlyok, saját, külön bejáratú démonok. És mi kell a közönségnek? Nyilván nem egy gyenge, szorongásait szerekkel tompító, legyengült szervezetét amfetaminnal támogató bálvány, sokkal inkább az önpusztítás ördögi tüzében önmagát emésztő mártír, egy kitágított tudattal új zenei utakat, lehetőségeket kereső művész. Meddig tart egy menedzsernek és az újságíróknak (és az utókornak) így tálalni a dolgot?



   „Ahogy így elnézlek, sokra fogod vinni. Az a fajta ember vagy, aki egész életén át háborúzik önmagával, és közben csudálatos ajándékokkal halmozza el az embereket,…” Az idézet Bólya Péter regényéből, a C-dúr, fisz-mollból való, s igaz rájuk is. Zenészek voltak, piedesztálra emelt, félistenként tisztelt sztárok, de semmiképp sem „bölcs vezérek”, sem „szentek”. Nem is akartak soha annak látszani, sőt sok egyébbel egyetemben a tekintélyelvűség ellen is síkra szálltak.

A beat-et, az ellenkultúrát sem ők vajúdták világra, csupán nagyszerűt, kivételeset alkottak a keretein belül és a kereteit kitágítva. Annak alapján, amit letettek az asztalra, méltán váltak egy kor jelképeivé, nemzedékük bálványaivá, ha tetszik guruivá. Véget ért velük egy korszak, vagy egy korszak végetértével haltak meg? Legyen kinek-kinek tetszése szerint, azt mondják, az igazság mindig valahol középen van. Én a magam részéről elsősorban kivételes tehetségű muzsikusokként szeretek gondolni rájuk. És szeretem, hogy különleges egyéniségük magában hordozta a szabadság-, az élet- és emberszeretetet, a szenvedélyességet, az eredeti gondolkodásmódot, a bátorságot és a nagylelkűséget is. Amiképp ezek a tulajdonságok bárki másban is felettébb megörvendeztetnek, mondjuk egy miniszterelnökben (olyanban még sosem leltem fel őket), vagy egy pinceborozó csaposában (olyanban már igen). Úgy gondolom, sokkal fontosabb dolgok ezek annál, hogysem bárki felelősségre vonhatná őket akármennyi fű és ital miatt, amikkel végső soron magukat csinálták ki.

   A lényeg az, amit alkottak, amivel megajándékozták a világot. A dalok és a dalokban rejlő szépség, vadság és szelídség, erő és gyöngédség, öröm és fájdalom, harc és szerelem. Mindaz, ami maga az élet és maga az ember. Amiről az első pillanat óta szól a művészet, s amit ők mégis újszerűen és utánozhatatlanul tudtak megfogalmazni és előadni. Az autóban belökök egy cédét, ütközésig tekerem a hangerő gombját, hadd recsegjen, hadd szakadjon a membrán, megmarkolom a kormányt, talpam óvatosan a gázpedál fölé helyezem, úgy várom, hogy felcsendüljön az első hang, és akkor… indulás. Kettesben vagyok valamelyikükkel, nekem énekel, játszik, mégis érzem, hogy mindenkinek, és ilyenkor nem számít, honnan indultam, hova tartok, „úton lenni a boldogság, megérkezni a halál”. Hangjukkal, örömükkel és fájdalmukkal az égig repítenek, a másik pillanatban hat láb mélyre ásnak el, de ez is jó, fájdalmasan gyönyörű. Ajándékuk felbecsülhetetlen, segítenek átbotorkálni a mindennapi szürkeségen, kiszolgáltatottságon és kifosztottságon. Korai haláluk által örökre fiatalok maradnak, de megmutatták, hogy a rövid élet is lehet teljes, s nem az itt töltött idő hossza határozza meg az élet értékét. „A szeretet csak megkopott szó, hamis ragyogás, másokért élni az valami más”, ahogy egy meglehetősen szabadon értelmezett Hendrix fordításban áll. Ők - ha nem is tudatosan - másokért, értünk éltek, miközben a saját boldogságukat üldözték. Szenvedélyesen, szabadon, őszintén, mindig a pillanatnak élve és elfogulatlanul fogadva el az élet ajándékait. Keveseknek van bátorsága úgy élni, ahogy ők, azonban sokakban megvan a kellő mértékű ostobaság, hogy úgy haljanak meg. Hagyatékuk messze a nemzedéki bálványság fölé emeli őket, nyomaik immár a világ ékköveivé váltak, egykor majd nem tartják számon, mikor éltek, nem kötik őket össze és gúzsba a hatvanas évekkel, mert életművük önmagában is erős, egyedül is megáll a saját talpán („és röhög a falkán”).



   Életükben nem váltak milliomossá, Joplin például kétezer dollárt hagyott hátra, amit a barátai és barátnői - kívánságának megfelelően - egyetlen bulin mulattak el. Jogdíjaikat régóta nem ők zsebelik be, hanem kiadóik és örököseik. Nem fizethetjük már meg (csak a vámot róhatjuk le a fináncoknak, akiktől viszont az ég világon nem kaptunk semmit), viszonozhatatlan ajándékként kell elfogadnunk, amit kaptunk tőlük. „…hé, haláltanár, hálám fogadd, hogy belém lehelted a bluesokat!” De egyvalamit megtehetünk. Megköszönhetjük mindezt azoknak, akik együtt voltak velük fiatalok, akik ­- akár keleten, akár nyugaton - résztvevői (így formálói is) voltak a hatvanas-hetvenes éveknek, akik magasra emelték és ott is tartották hármójukat, hogy mi is jól láthassuk és hallhassuk őket.

Hát… kösz!
 
Szerző: Berta Zsolt