A gitáros legendákat bemutató sorozatot Angus Young és Eric Johnson sztorijával kezdtem, jöjjön most megint két fantasztikus zenész, szintén hasonlóképpen eltérő személyiséggel és stílussal, de mindketten nagy példaképeim közé tartoznak, stílusteremtő egyéniségek és meglehetősen távoli zenei világuk ellenére a sallangmentes, de kidolgozottságában sok finomságot rejtő gitározást testesítik meg számomra.

Mark Knopfler

A Dire Straits alapító gitáros-énekese azt az egyszerre intellektuális és romantikus, letisztult, visszafogott, de mégis a a lélek legmélyéig elérő zenélést jelenti, melynek jellegzetes dallamai és frazírozása azonnal felismerhető, mégse válik sose unalmassá. Múlt decemberben volt szerencsém személyesen is hallani Bostonban, mikor az új lemeze, a Privateering bemutató turnéján nálunk koncertezett.
A magyar zsidó származású apa és angol anya gyerekeként született angol gitáros augusztus 12-én fogja ünnepelni 64. születésnapját.
Mark 15 évesen kapta első gitárját, egy Hofner V-2-t. Tanárhoz nem járt, viszont rengeteg zenét hallgatott, kedvence az amerikai blues volt. Középiskolás korában több különféle együttesben is zenélt, többféle stílusban.
Bár alapjában balkezes, de gitárosként jobbkezesként játszik, elmondása szerint a nyújtásban sokat segített, hogy a bal kezének ujjai erősebbek, mivel akár két húrt is egy egész hanggal el tud nyújtani egyszerre. Egyedi ujjpengetéses stílusa állítólag egy véletlennek köszönhető, mikor 1973-ban Londonban egy éjjel barátaival zenélgetett, az egyetlen használható hangszer egy rozzant, görbe nyakú akusztikus volt, amit nagyon vékony húrokkal húrozott fel, hogy használható legyen, de még így se nagyon sikerült megszólalásra bírni, csak akkor, ha ujjal pengette - állítása szerint ekkor fedezte fel magának a saját későbbi stílusát. Blues, folk (skót-ír), country, hardrock, jazz elegyedik zenéjében, szóló rendkívül dallamosak, nagyon finom dinamikai megoldásokkal, mely jól egészíti ki jellegzetes, kissé érdes, mély hangú, elbeszélő stílusú éneklését.

A Dire Straits ´77-es indulásakor pár évig leginkább Fender Stratocaster gitárokat használt - bár volt Gibsonja és National fémtestű Tricone rezonátorgitárja is-, nagy slágerei egyértelműen ezen a hangszeren robbantak be a zenei életbe, a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején.

Az akkori nyers punk hangzással és az agyoneffektezett keményrock-bandákkal szemben ez az egyszerű és tiszta gitárhang frissítően hatott. Az híd-középső pickup fázisfordított kapcsolásával (ez alulról a második kapcsolópozíció a mostani Strat-okon, de akkoriban még háromállású volt a Strat kapcsoló, viszont meg lehetett csinálni azt, hogy két állás közt „beragadt” a kar, akkor jött ki ez a beállítás, az 5 állású kapcsoló csak ´77-től került bele a Strat-okba) megszólaltatott jellegzetes, kissé perkusszív, kontúros hangzás azonnal a Dire Straits „védjegyévé” vált.
A Dire Straits ettől kezdve sorra aratta a sikereket, közben egy másik jellegzetes gitárhangzás is kezdett kialakulni, ez a már érdesebb, túlvezérelt, de kicsit mélyebb, melegebb tónusú hangzás, ami például az Expresso Love-ban hallható. Az alábbi felvétel több szempontból is érdekes: azon ritka alkalmak egyike, mikor Mark pengetővel játszik, a gitár pedig az egyik Schecterje, amit a nyolcvanas évek elején leginkább használt.


A Schecter fénykorában (az eredeti Schechter-korszak,még a texas-i tulajdonba kerülés előtt) kiváló minőségű gitárokat készített, köszönhetően annak, hogy hosszú éveken át gyártott részegységeket a Gibsonnak és Fendernek is. Jellemző volt az egzotikus fák és a réz fémalkatrészek használata. Szintén a Schecter egyik jellemző újdonsága volt az F500T hangszedő, mely egy alaposan megnövelt tekercsszámú, viszont ún. „tapped” pickup volt, azaz a tekercselést a menetszám eredeti részénél is kivezették, így nem csak egy, hanem két kimenete volt. A hagyományos Strat kapcsoló helyett három darab háromállású mikrokapcsolót építettek be, melyek „teljes/köztes/kikapcsolt” állapot közt váltogatták a tekercseket mindhárom hangszedőnél, így meglehetősen sokféle hangot volt képes kihozni belőle, a vintage Strat hangzáson túl egy középben gazdagabb, kevésbé fényes, „torkosabb” hangot is. Igaz, Mark gitárjain a hangszedőket elég hamar kicserélték Seymour Duncan vintage-ekre (valószínűleg SSL1 vagy 5). Ezek a Schecter-ek "Dream Machine" néven még a „lawsuit” fejjel készültek és kifejezetten csúcsminőségű hangszerek voltak, a Fender Custom Shop gitárokkal egyenértékűek, de természetesen a ma Schecter néven futó gitároknak már semmi közük az akkori modellekhez.


Később Rudy Pensa, a híres New York-i hangszerboltos egy kávézóban beszélgetett Markkal, aki már sok gitárt vásárolt nála, a kávézás közben egy szalvétára vázolták fel, a gitáros milyen új hangszert is szeretne, így született meg a Pensa-Suhr MK-I, melyet John Suhr hangszerkészítő épített, aki akkoriban a Pensa-féle hangszerboltnak dolgozott.

Gondolom, a Suhr gitárok és erősítők neve is sokaknak mond valamit...
A gitár szép kagylós juhar tetővel készült, HSS elrendezésben fehér EMG hangszedőket kapott aktív hangszínszabályzóval és satus Floyd Rose hídat, melyet viszont fix állásban rögzítettek, Mark csak a hangolás stabilitása miatt kérte. ´87-´92 közt leginkább ezt használta. Azóta még 5 Pensa gitár készült neki, és még külön érdekesség ez a Suhr R Custom, mely az első prototípus volt, amit a Pensa névvel készült sorozat előtt épített neki John Suhr.

Ez ugyanis egy MIDI-kontrollert is tartalmaz és a So far away című számban bizony nem a gitár szól magában, hanem egy Synclavier! Ezt a korát megelőző digitális zenei munkaállomást Mark több filmzenéjén és az On every street albumon is megtaláljuk, melynek sávjait a Syncavier segítségéel rögzítették.


De a Dire Straits-es gitárhangzások nem csak a fentiekkkel azonosíthatók: a talán legismertebb kezdőriffjük a Money for nothing szintén abszolút karakteres Knopfler-sound. Mark ezt a számot Gibson Les Paul gitáron játszotta általában


(kivéve, amikor nem, mert látható volt Steinberger GL2-vel is).


Az eredeti felvételről több, nem teljesen egybehangzó sztori is kering. Az egyik szerint a wah-pedállal csináltak valamit, amikor Mark játszogatott a Les Paul - Marshall JTM45 kombinációval és egyszer csak kijött ez a hangzás. Állítólag a pedált le is csavarozták abban az állásban. A másik verzió szerint a stúdióban éppen csak valami nem éppen szándékos beállításnak köszönhetően, ahol a mikrofonok összevissza álltak, valami olyan fáziskioltások jöttek létre, amit azóta se sikerült se reprodukálniuk, se modellezniük digitálisan. Ebben a verzióban az erősítő Laney volt, a gitár egy Les Paul Junior... Mindenesetre érdekes, hogy nincs egyetértés. A hangzás érdes, torzított, csikorog, mégis van benne valami gömbölyű és lágy is.


A Dire Straits megszűnése után (illetve már jóval előtte is) Mark sok más zenésszel és együttesel játszott, filmzenéket és szólólemezeket is készít rendületlenül, Isten tartsa meg jó szokását!

Pár szót még a "motyójáról": akusztikus gitárokban is van neki néhány, a Private Investigation-t a turnékon általában egy Ramirez klasszikuson játszotta.

A már ismert fémtestű rezonátorgitárokból is van neki vagy fél tucat...

Az effektekről szólva elmondható, hogy sose volt nagy „villanyvonatozó” típus, nem használt nagyon sokféle effektet folyamatosan. A leginkább említésre méltóak: az első albumokon főleg kompresszor hallható, megoszlanak a vélemények arról, hogy a legendás Dan Armstrong Orange Squeezer volt-e vajon, vagy a keverésnél tettek rá stúdióeffektet.

 Az Orange Squeezer egy elég érdekes cucc, tulajdonképpen nem is szokásos effektpedál, csak egy jackdugóban végződő dobozka, amit direktben kellett a gitár csatalakozójába dugni, nem is volt igazából semmilyen kezelőszerv rajta, csak egy kapcsoló. Eredetihez már szinte lehetetlen hozzájutni és a használhatósága is kétséges, de vannak jól sikerült klónjai, mint például az Analog Man Juicer, ami már pedál formátumú és a kompresszor hangerő is megjelent rajta. Ez az effekt nem igazán "durva" kompresszor, inkább egy enyhe-közepes, kellemes boost hatással. Nekem is van ilyen és igen jó szolgálatot tud tenni...
Szintén nem egyértelmű, hogy az Aphex Aural Exciter - illetve ennek egy korai verziója - is a hangzás része volt a korai lemezeken, vagy nem.

Ez is egy igen érdekes kis effekt, létezett a fenti rack kivitelben és pedálként is. Volt alkalmam egy ideig használni az Aphex Big Bottom Guitar Xciter kütyüt .

 Mikor először lenyomtam, nem volt egyáltalán feltűnő a különbség, nehezen tudnám megmondani, mit is csinált a hanggal, az érdekes viszont az volt, hogy mikor kikapcsoltam, valahogy élettelennek, fakónak éreztem nélküle a gitárt, mintha elfáradt volna... a hatás itt is viszonylag visszafogott, de ha az ember játszogat vele egy ideig, utána azt érzi, hogy hiányzik, ha már nem használja...

Gyakorta volt hallható a lágy felfutású, fúvósszerű hangzás a szólisztikus kíséreteiben, ezeket egy Morley hangerőpedállal csinálta. A Morley optikai elven működő pedál, így a zajjal nincs gond, viszont még teljesen lenyomott állaptban is egy kicsit „színezi” a hangot, a rendkívül alacsony impedanciája miatt a frekvencia karakterisztikát picit eltolja lefelé, enyhén lágyítja, simítja az éles Strat hangot. A pedál egyébként tényleg jó, egy későbbi példány természetesen nekem is van belőle, rendkívül robusztus szerkezet, beépített tápegységgel.


Mark sokféle erősítőt használt. Kezdetben vintage Fendereket, mint a ´69-es barna Vibrolux.


(Nekem csak egy kétezres évekbeli Vibrolux Reverb Custom van, ami már nem sokban egyezik meg ezzel, inkább egyfajta újragondolt „reissue”), később a silverface Twin Reverb. A nyolcvanas évek elején sokáig egy Music Man HD 130-on szólt, majd a hangzás változásával bejött a Mesa Boogie, Marshall ládával, illetve a Marshall JTM45 kombó. Az évtized végén és a kilencvenes évelben Soldano SLO 100-as fejekkel hajtott meg Marshall ládákat, de volt Crate VC5212 is bekötve a Marshallok elé (a Crate és a Music Man endorsere volt egy időben tudtommal). Ezen túl használt még Jim Kelly erősítőket is.
A húrokat illetően Mark úgy tűnik, inkább a „light”, kilences készleteket kedvelte eleinte, Fender Extra Lights, később Dean Markley Custom Light, majd D´Addario XL 120 volt a legtöbb gitárján, míg a kilencvenes évek végétől áttért 10-es húrokra.

Aki mindent tudni akar róla, annak elsősorban Ingo Raven kiváló weboldalát ajánlom, ahonnan az itt található információk egy része is származik.

A másik szintén elképesztően bőséges információt tartalmazó oldal, ahonnan merítettem, az „On every bootleg”, melyet minden Knopfler rajongónak meg kell ismerni. :)

És végül néhány kis apró „bulvár” érdekesség:
2000-ben „Officer of the Order of British Empire” kitüntetésben részesült a zenei munkásságáért és dinoszauruszt neveztek el róla (Masiakasaurus Knopfleri), mivel a kutató a csontok megtalálása közben épp az ő zenéjét hallgatta.

Mikor elkezdtem a cikket még nem igazán sejtettem, hogy ilyen sok mindent fogok Mark Knopflerről összeírni, eléggé elment vele az idő... nézzétek hát el nekem, hogy a második részt Tony Iommiról jórészt átveszem a saját blogomról, aki még nem olvasta ott, annak úgyis újdonság, aki meg igen, hát, attól elnézést kérek. De azért ott néhány dologról részletesebben írok...:)

Tony Iommi

Talán nem is gondoljuk, hogy a metálzenéhez mennyire közvetlen kapcsolata van a tényleges fémnek. Pedig így van, részben egy nehézipari balesetnek köszönhetjük a kialakulását - persze sok minden más is kellett hozzá, de mindenesetre nem kérdés, hogy ez is hozzájárult.
Birmingham, 1948 február 19-én született Anthony Frank Iommi, akit ma Tony Iommi-ként ismer a világ.
17 éves volt, mikor hegesztőként dolgozott egy fémlemezeket készítő gyárban Birminghamben. Utolsó munkanapján a lemezek préselését végző gépet kezelte (amit egyébként nem neki kellett volna) és valami hiba miatt bal kezének középső- és gyűrűsujjának végét beszorította, majd mikor reflexszerűen elrántotta a kezét, az gyakorlatilag megcsonkolta az ujjvéget és ujjbegyet.


Tony azt hitte eleinte, vége a gitározásnak, pedig épp akkor indult volna turnére együttesével Németországba, nagyon súlyosan érintette hát a baleset. Egy barátja megmutatta neki Django Reinhardtot, aki az övénél súlyosabb tragédia után, mely két ujját szinte teljesen lebénította, mégis megtanult két ujjal játszani, saját stílust kifejlesztve, máig az egyik legjobb jazzgitárosok közt tartják számon.
Így hát Tony se adta fel. Sok elvetélt megoldás után saját gyártmányú „protézist” készített sérült ujjaira: folyékony szappan műanyag flakonját gombóccá hevítette, majd forrasztópákával nyílást olvasztott belé és amíg még meleg és képlékeny volt, beledugta az ujját, hogy felvegye a formáját. Ezután a kiálló részeket lecsiszolta róla, a külsejét pedig bőrrel vonta be, hogy normálisan csússzon a húrokon.
Ez persze még koránt sem volt elég. Gitárjára eleinte nagyon vékony és lágy bendzsó húrokat tett, sőt lejjebb is hangolta (E-ről Cisz-re, illetve más forrás szerint D-re), hogy minél könnyebben játszhasson rajta. Később nagyon vékony Ernie Ball és Picato húrok kombinációjából alakult ki a kedvenc készlete.
Mindezek mellett óriási elszántságra és akaraterő volt szüksége, hogy ismét fejlődni tudjon, hiszen ezekkel a kissé ormótlan toldalékokkal sokkal nehezebb volt játszani, mint egészséges ujjakkal, lelassították, akadályozták.

És végül így született meg a „power chord”, azaz a „kvintek” a Drop -D hangolás (olvasói kiegészítés: a standard hangolás leeresztéséről van szó, ami nem Drop-hangolás és nem C, hanem D) és a metálzene - az „Iron Man”, a „War Pigs” vagy a „Paranoid” fémes, tömör, súlyosan komor riffjeit minden valamirevaló gitáros ismeri.

De térjünk át Tony gitárjaira.
A nagyon lágy húrok és a drop hangolás miatt a gitáron feljebb is kellett emelni a húrokat, hogy a zörgést elkerüljék. Talán nem túl ismert, de Tony eleinte egy Fender Stratocasteren játszott, aztán amikor egy koncerten valamelyik hangszedője elnémult, a csak tartalékként magával hordott Gibsont vette elő és attól kezdve nem is tért vissza már a Fenderhez.

A Black Sabbath gitárosáról köztudott, hogy szinte mindig Gibson SG-ket használt. Nem volt azonban teljesen elégedett a Gibsonnal se.
Szeretett volna 24 bundot, az elektronika üregének teljes árnyékolását, megfelelő előkészítést a nagyon vékony húrok használatára és kísérletezgetést a hangszedőkkel. Az említett hiányosságok miatt fordult John Birch-höz, akit az angol egyedi gitárkészítés atyjának is tartanak. John Birch angol hangszerész volt, sajnos 2000 óta már az égi hangszerészműhelyben farigcsál, de a John Birch Guitars cég még üzemel.
A „Monkey”-nak becézett 1965-ös piros SG Special gitárja számos átalakításon esett át, míg olyan lett, amilyennek ő akarta.

A hangszerben eredetileg két P-90 generálta a hangot, Tony szerette a hangzásukat, de elégedetlen volt a gerjedékenységük miatt. A hangszedőket Birch módosította, pontosabban a hídnál egy általa készített egyedi burkolatot kapott a Gibson P-90, míg a nyakhoz a Birch által gyártott Superflux P-90 jellegű pickup került. A hidat „wraparound” jellegűre cserélte, a teljes fogólapot a bundokkal együtt átlátszó poliuretán lakkal vonta be.

Birch készítette Tony fekete SG-jét 1975-ben (kétoktávos nyak, kereszt alakú berakások), valamint az ő akkori munkatársa, John Diggins építette a gesztenyebarna harmadik „Jay Dee” SG-t, ez a három gitár volt a Black Sabbath korai működése során Tony fő hangszere. A Jay Dee SG (avagy „No.1”, „The Old Boy”)  szintén 24 bundos + egy nullbund, kereszt berakásos, nyaki hangszedője egyedi Diggins modell volt, míg a hídnál egy Birch -féle Biflux kapott helyet - más források szerint a hídnál volt Diggins-speciál, míg a nyaknál Birch Magnum XP, amit szintén Diggins készített. Mivel ez a hangszer kicsit kapkodva készült (Diggins 2 hét alatt hozta össze otthon a konyhaasztalon), a festés rajta vékony és kissé gyenge minőségűre sikerült, nem  volt elég idő a száradásra, ráadásul egy amerikai túrán bennhagyták egy napra egy autóban a tűző napont, így a festés nagy rész felhólyagosodott és lepergett - ettől függetlenül ez vált Tony kedvenc és legtöbbet használt gitárjává!

Ezen túl készült még neki egy olyan „tesztgitár” is, amelyben tudta könnyen cserélgetni a hangszedőket, mivel hátulról egy foglalatba lehetett őket behelyezni, ami egy csatlakozót tartalmazott, így forrasztás nélkül is megoldható volta a bekötés (mellékesen egy ideig állítólag ennek a szabadalma Tony birtokában volt, mivel az ő ötleteként készítették el).
Tony amúgy egy interjúban azt mondta, hogy (valamelyik gitárján legalábbis) a hangszínszabályzó része az elektronikának teljesen ki van kötve, mivel nem szokta letompítani a hangszínt.
A Gibson 1996-ban hivatalosan is megkereste Tony-t, hogy mit szólna hozzá, ha készítenének egy Tony Iommi Signature hangszedőt - ez volt az első alkalom, hogy a Gibson ilyen ajánlatot tett bárkinek is.
A pickupok megkapták Tony hozzájárulását a gyártáshoz, így a következő évben a NAMM kiállításon már bemutatkoztak a sorozatgyártott példányok. Az akkori Black Sabbath reunion turnéra Tony kapott két Gibson Custom Shop SG-t is az új hangszedőkkel.

Természetesen a Black Sabbath gitárhangzásában nem csak a gitároknak volt szerepe. Tony nem sok effektet használt, kezdetben leginkább egy  Tycobrahe Parapedal wah volt bekötve nála. Ez a pedál azonban nem csak egy egyszerű "hápogtató", ezen az effekten túl még valami fáziseltolásos-lebegős modulációt is csinált, amitől egy kissé szájgitáros hangzása lett.


Ezen kívül még a sound fontos része volt a Dallas Rangemaster Treble Booster. Ez nem is pedál, csak egy kis doboz, amit az erősítőre szoktak rakni és magashangkiemelést lehetett vele beállítani, ami segített szépen túlvezérelni a csöveket. Germánium tranzisztorokkal működött és meglehetősen egyszerű áramkör, de Brian May és Eric Clapton is szerette használni.


És végül, de nem utolsósorban: míg a kortársak a Black Sabbath sikereinek kezdetén leginkább Marshall és Fender erősítőket használtak, Tony lokálpatriótaként (no meg a helyi cég által nyújtott támogatásért) a Laney-t részesítette előnyben, egy ideje már van Laney Signature modellje is.


A Laney 4x12 ládákban  Celestion G12H hangszórók nyomják a hangot.  Néha ezt kiegészítő egy Vox AC30-assal, egy időben kísérletezett Marshallokkal, de végül a Laney maradt a fő vonal, igaz, egy 2010-es interjúja szerint akkoriban gyakran használt Engl Powerball erősítőt is kísérletezésképpen.

Visszatérve Tony gitározására végezetül, nekem az egyik abszolút nagy kedvencem a „Lonely is the world" című számuk és abban is Tony szólója minden idők legszebbjei közt van. Kamaszkorom óta ez volt az a szám volt, amit ha nagyon szomorú vagy rosszkedvű voltam, meghallgattam tucatnyiszor és csak szálltam képzeletben a gitárszólóval, annyival vibráló, fájdalmas és sodró. Tony pontosan úgy játszik, ahogy én játszanék - ha tudnék. Ebben a számban minden benne van számomra, ismerkedés, szerelem, szenvedélyes szeretkezés, fájdalmas elválás...


Van még két nagy kedvencem tőle, érdekes módon egyik se a legnépszerűbb Black Sabbath dal, sőt, talán nem is jellegzetesen Sabbathos hangzás.
A "Planet Caravan"  amolyan altatós-lebegős zene, a végén a szólóban nem gondoltam bele, milyen skálákat használ, de már-már jazzes nekem... még a kamaszkori bandámban játszva jelentősen inspirálta egyik szólómat.



Az "Air dance" pedig több elég érdekes zenei motívum után szintén elég jazzes befejezésbe megy át... ez is mutatja Tony és a Sabbath sokszínű zeneiségét és tehetségét.


Források:
Guitarplayer
Guitarz
Vintage Guitars

Szerző: Imhof Iván 
Aktív Gitár
Bemutatkozás

Ajánlott olvasnivaló:
A metál atyja és gitárjai