Szand és imidzs

- a világ egyik roadjának tollából

SZAND

Sound kereső anekdota

A Westendben akkor még működött az Eldorádó. Nekem fogalmam sem volt a többi hangszerboltról, sem a márkákról, és arról sem, hogy milyen általános kritériumoknak felel meg egy jó hangszer. Tizenöt voltam, és egyébként is későn érő.
Egy gyönyörűséges zöldes-kékes lakkal lekent, habos fedlapos, superstrat forma, nem eredeti Floyd-Rose-os Samick gitárt választottam arany színű szerelékekkel. Csodaszép volt, és százezer forint. Ahhoz képest nagyon drága, hogy még az akkor nagyon életlen fülemmel is hamar észrevettem mindenre kiterjedő - felhasznált anyagok, szerelékek -, gyengeségét. Volt olyan koncert, ahol a kezdő akkordnál a legmélyebb három, egyébként vadonatúj húr úgy szakadt el egyszerre, mintha több éve nem nyúltak volna hozzá.
Az egész sztori érdekessége csak annyi, hogy hangszervásárlás előtt és után is kérdeztem Szekeres Tamást - akihez akkoriban tanulni jártam, mit gondol erről gitárról. Ő nagyon egyszerűen csak gratulált a választásomhoz. Pedig valószínűleg tudta, mibe csapok bele.
Időnként eszembe ötlik Tamás válasza. Egyszer feldúlt leszek tőle, mert nem figyelmeztetett, egyszer meg belátom az igazát.
Valójában ő semmi rosszat nem tett, csak támogatott mindenben. Hagyta, hogy az utamon haladjak, nem beszélt rá semmire (pedig a Gibsonnal volt épp akkor endózeri szerződése). Szerény embernek ismertem meg, még azt is el tudom képzelni, nem érezte magát felhatalmazva véleményének kifejtésére, nehogy bármilyen módon befolyásoljon.
Mostanában már úgy gondolom, igaza volt. Hiszen mindenkinek meg kell keresnie és találnia a saját hangját, szandját. Ez rengeteg tanulópénzzel, energiával, csalódással, örömmel jár. A lényege pedig, akár az örök élet italának az, hogy mindenki saját magának dolgozza ki, aki pedig ellopja másét annak talán méreg.

A zeneiparban gyakran hiánycikk ez a „Tamás-mentalitás”. Ha elmész például stúdióba a hangmérnök gyakran a Gibsont keresi a Fenderedben, a Marshallt a Voxodban s.í.t., csak azért mert neki az a gitárhang az etalon.
A hangszerboltok meg (nem mindig, de előfordul)?! Kockás hangszert akarsz venni, de elmondják, hogy az nagyon rossz. Viszont a csíkos! Na az. És pont van is raktáron náluk. A csíkos talán jobb is lenne neked, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a felfedező utad aktuális szakaszán éppen a kockás a tökéletes, mert a fantáziádat az foglalkoztatja. Aztán persze lehet, hogy az egy korábban tárgyalt Samick.

Azóta eltelt tucatnyi esztendő, a folyamat nem nevezhető lezártnak. Sosem lesz az. Most is van olyan márka, melynek hangszereit kézben tartva a gondolataimat, érzéseimet konkrétabban tudom elmondani, mint mással tudnám. Ez nem jelenti azt, hogy a sound megtalálása, ha egyáltalán létezik végső megtalálás, együtt jár világsztársággal, hírnévvel, elismertséggel. Viszont felismerhető, egyedi mint az aláírás, akármilyen stádiumban jár a keresője.
A teljesebb képalkotáshoz fontos megjegyezni: nem márkák mentén határozódik meg a sound. A brand csak része az egésznek, olyan akár egy szócső, gondolat közvetítő eszköz.
Az igaz mondás úgy tartja: kézben van. A kézben pedig maga az ember.
Ezért a szand az imázs jelentős alkotóeleme.

IMIDZS

Azért érdemes erről is beszélni, mert a modern ember egyre inkább hall a szemével, mint a fülével - köszönet a gondolatért Magasvári Viktornak.
Tulajdonképp mindaz igaz az image-re, mint a soundra, csak főleg vizuális értelemben (a korábban említett hangszermárka, hangszerforma már idetartozik). Olyan, mint az aláírás, máséval össze nem téveszthető. Ez a dolog az, ami lehetővé teszi azt, hogy a befogadó ezer közül is megismerje az előadót, és ezen túlhaladva ez az, ami esetleg rajongást kelt, valamint kiemeli az előadót a tömegből.

Gyakran feltörekvő előadók kötik magukra kedvenc énekesük kedvenc kendőjét, vagy öltöznek mondjuk Axl Rose-nak. Remélve ettől azt, hogy ezzel hasonlót váltanak ki a közönségből, mint a régi szép időkben a híresség. Azonban ez a másolás inkább rajongás, nem saját nehezen összehozott, átgondolt fejlesztés és nem is önkifejezés. A koppintott külsőség bár minden szükséges elemmel rendelkezik, de olyan kemény „kitinpáncél”, amin keresztül a saját egyéniségét nem tudja átszuszakolni a másoló. Így esetleg hiteltelen, vagy a közönség számára komolyan vehetetlen lesz. Arról nem is beszélve, hogy a R'N'R alapkövével - önkifejezés - totálisan szembemegy.

Az önkifejezés ugyanakkor nem veszi el a cover bandek, feldolgozás zenekarok létjogosultságát. Csak a teljes másolást, mint produktumot egyszerű iskolaanyagnak nyilvánítja. Valamint a feldolgozás fogalmát véglegesen elválasztja az „egy az egyben” eljátszástól.

Az ember egyre inkább hall a szemével. Ezért, ahogy Torrente mondja: meg kell neki adni. A huszonegyedik század elején mindannyian azon szerencsések közé tartozunk, akiknek rendelkezésére áll a szükséges technikai apparát. Mindenkinek van számítógépe, mindenki elérhet ingyen kép-, hang-, és mindenszerkesztő programokat. Ott tart a világ, hogy már csak az ötlet kell, a többi megvalósítható, az eredménye pedig ingyenesen közzétehető. Ha az előadók elmozdulnának az ötletelés irányába, talán végre átalakulna mondjuk a nyolcvanhatezredik szokásos gyártelepes zenekari fotózás valami egyedivé. Vagy a koncertek egyedi ízt kapnának, ezzel értelmet nyerne a zenekedvelők körében a még gyakoribb koncertre járás, hiszen a hangélményen túl kapnak show-t is. És értelmét vesztené a „minek menjek el, a tecsőn fent van jobb minőségben az eredeti, és még show is van, ők meg ugyanazt csinálják csak gagyiban”.

- boti