Régen nem érkezett olvasói levél, most Stadler Attila beszámolóját olvashatjátok a Rocksmith nevű készségfejlesztő kompjúteres játékról.

GitárShop.HU

---

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy semmilyen szinten sem hiszek a sorsszerű történésekben, de tény, hogy nem igazán érdekelnek az efféle témák. Nem kutatom és fejtegetem az élet történéseit, egyszerűen csak megélem őket, viszont legtöbbször szívesen meghallgatom, ha valaki magasabb szintű összefüggéseket lát egy-egy emberi sors alakulásában. Jöjjön hát az én történetem arról, hogyan talált rám a Playstation 3-as Rocksmith.

Szerintem velem együtt sokan vannak olyanok, akiknek van egy nagy, féltett, legbelső „Mi lett volna, ha…?” gondolatkincsük, amin néha elmerengenek magányosan meditálós pillanataikban. Részemről ez mindig ugyanarról szól és már több mint két évtizede követ: mi lett volna, ha a videojátékozás helyett a rockzenét választom? Sosem tanultam hangszeren játszani, mégis számtalanszor tettem fel a kérdést: ha olyan nagy energiát és annyi időt fektetek a zenélésbe, mint amennyit a gémingbe, vajon hogyan élnék ma, mire jutottam volna az életben?

Ebben leginkább az az izgalmas, hogy bármikor vehettem volna gitárt, mehettem volna tanárhoz, mégsem léptem meg. Ja igen: ritmusérzékem nincs a dobhoz, arcom nincs a frontemberséghez, a basszus pedig valamiért nem vonz, így maximum a gitáros posztra tudom elképzelni magam. Szóval évekig csak kacérkodtam a gondolattal, félve attól, hogy két ilyen volumenű hobbit nem lehet egyszerre csinálni, mert egy rockegyüttes ugyanúgy teljes embert kíván, mint egy gémer magazin. Na, egyszer pár éve aztán nyomta egy kis pénz a zsebem, nézegettem az eBay-t, látok egy Epiphone Les Paul Black Beauty gitárt jó áron. Vadiúj, dobozos, zabálnivaló, 3 hangszedő, arany szerelék. Addig néztem, míg rányomtam, ki is fizettem izibe’: nem volt olcsó, de még így is feleannyiba fájt, mint Magyarországon. Várom, várom, erre ír az angol eladó, hogy a gitár sajnos eltört, elveszett, elvitte a cica, a tököm tudja mi történt, veri szorri, eszküzmi, visszaadja a pénzem, bájbáj. Így nem lett gitárom.


Gondoltam megoldom máshogy a dolgot: elmentem rockbandáknak roadolni. Évekig futott a dolog, fantasztikus együtteseknek és csapatok mellett dolgoztam, eszméletlen magyar és külföldi rockzenészeket ismerhettem meg, legutóbb a Tankcsapda előtt voltunk előzenekar, szóval nem panaszkodhatom, én aztán láttam, mi az a rock and roll. De mégis megmaradt az az icipici távolság.

Aztán nem olyan régen csöng a telefon: Feri az a Console Cornerből. Azt mondja kocogjak már be, mert van ott nekem „valami”. Csak nekem. Érkezem, kicsapja elém a Rocksmith US verzióját: „Ezt szerintem neked kéne letesztelni, a PSC-re szánom. Tudsz hozzá gitárt szerezni?” Persze, hogy tudok, véletlenül barátaim a hangszerarzenálosok…
Fordult velem egyet a világ. Kama ide, sors oda, milyen furcsa, hogy végül választott hobbim (életem?), a videojátékozás révén talált meg a gitár, ezúttal kikerülhetetlenül.


Tatyómban a játékkal elmentem hát még azon melegében a Hangszerarzenálba. Ez a bolt Budapest egyik legkedveltebb hangszerboltja, ahol egy rocker mindent megtalál, amire valaha vágyott. Szeretek itt nézelődni, álmodozni az Orange erősítők és szebbnél-szebb gitárok között. Vázolom a helyzetet, mondom egy szupi kis gityó kéne a teszteléshez, ami az ajánlott Epiphone-kategória. (Nyilván kár lett volna rám bízni egy vintage Gibsont, bár titkon reméltem, azt „erőltetik” majd rám). Levi és Sóder végül egy gyönyörű hófehér Schecter SGR-t melegítettek rám, amit saját hátizsák-tokjában úgy vittem haza végig a városon, mint apa az első gyermekét a kórházból. Köszönöm, urak!

Bizonyára hallottál már a kissé nehézkes sorsú Ubisoft címről, a Rocksmith-ről. A szoftver legnagyobb kunsztja, hogy általa valódi elektromos szólógitárt vagy basszusgitárt lehet a Playstation 3-hoz csatlakoztatni, majd azon játszani, sőt, valóban zenélni. A kiadó külön kiemelte a játék népszerűsítésekor azt is, hogy emellett a program legalább ugyanennyire interaktív gitároktató segédletként is funkcionál, miáltal a gitározással játékosan ismerkedni vágyó kezdők és a gyakorolni kívánó haladók is megtalálják vele számításukat.

A szoftver az észak-amerikai régióban 2011. október 18-án debütált, azonban európai verziója több ködös okból is egészen mostanáig késett. Pár nap ide vagy oda, de most 2012. szeptember 28-án az EU-ban is megjelenik a game, mely pár apróbb eltéréstől eltekintve megegyezik az amcsi kóddal. Ami új, hogy az US játékhoz a basszusgitár kiegészítő DLC-ként tölthető (ingyenesen), ez az EU-sban már alapból benne van. Ezen felül elvileg a dallista (50+ szerzemény, meg egy kazal letölthető) sem 100% ugyanaz, de ahogy végigfutottam a számokon, egetverő különbséget nem fedeztem fel.
A Rocksmith kétféle kiszerelésben kapható. Az alapjáték mellé egy olyan speckó gitárkábelt adnak, amivel a gitárt és a konzolt összekötheted. Az extra kiadást ugyanakkor egy kezdőknek szánt, nagyon dögös Epiphone Les Paul Junior hangszerrel csomagolták össze, plusz a kábellel, két pengetővel, és egy vállpánttal.


Már itt az elején érdemes szóba hozni, hogy ennél a játéknál marhára nem mindegy, egy teljesen gitárszűz player veszi meg, vagy valaki, akinek már volt hangszer a kezében, van gitárja, ismeri azt és tud is rajta játszani. Nyilván én az előbbi halmazba tartozom, így nem tudom megmondani a teszt során, halálbiztosra mit jelenthet ez a game egy gitározni tudó gémernek. Elképzelésem viszont van erről is, és ezt ki is fejtem majd.

A Rocksmith cseppet hatásvadász, de ha szereted a rockzenét és az oldschool gitársoundot, a gerincvelődig hatoló intróval ránt be a rock and roll egy új világába. A gyönyörű HD-felvétel tulajdonképpen alig egy percben minden elmond arról, mi is a Rocksmith valójában: a világ legszebb Gibson és Epiphone modelljein rockot játszik valaki, először lassan hangonként, majd egyre begyorsítva és figurázva, díszítve és gazdagítva, zseniálisan megmutatva, miről szól ez a történet - de a dal végét ügyesen nyitva hagyva, mintegy azt sugallva: most te jössz!

A játék menürendszere persze a kontrollerrel vezérelhető. Az optimális élmény eléréséhez ajánlott nem a televízió hangját használni, hanem a PS3-at hangrendszerre vagy fejhallgatóra csatlakoztatni. Kiválaszthatod, hogy szólógitáron vagy basszuson akarsz-e játszani. Amennyiben bőgőznél, de csak szólógitárod van, egy emulált rendszerrel azt is használhatod basszus helyett.


A kezdő lépések a létező legalsó lépcsőfokról indulnak. Egy Sound Check (beállás) nevű tutorial felkészít többek között arra, egyáltalán hogy fogd a gitárt és a pengetőt, valamit hogyan hangold be a hangszert.
A játék főmenüjében az első opció a karrier kezdése. A második Songs pontban a tracklist hallgatható meg (itt látható az is, 1-1 szám előadásában mi a player legjobb eddigi eredménye). A Guitarcade a karrier mód során megnyitható minijátékok gyűjteménye. A Techniques pontban a sikeres szerepléshez elengedhetetlen, a gitározás lelkét jelentő alaptechnikákat lehet megismerni és gyakorolni, az akkordokat elsajátítani, oktató videókat nézni minden egyes, a játékban és a valóságban előforduló technikáról, valamit hangolni és finomhangolni. A Guitar Center Download Store az online letölthető dalok boltja. A Multiplayer opció alatt a társas játék található, amennyiben két gitárt csatlakoztattok a konzolhoz. Az Options szerintem nem igényel különösebb magyarázatot. Végül a Tune pontban gyakran használt, nem alaphangolásokba hangolhatod át gitárod: pl. normál E-ből Drop D-be.


Amennyiben játszani szeretnél a Rocksmith-szel, és nem gyakorolni, a karrier mód vár. Ennek során a program dalokat választ ki neked, melyeken keresztül a gitározást oktatja. A legelső lépés a hat húr sorrendjének és a húrok pengetésének megismerése, melynél a zenés videojátékokból ismert színkódos rendszert használja a gép: pengesd meg a piros húrt, aztán a sárgát, fogd le a pirosat a harmadik bundnál, a sárgát az ötödiknél. A bundok elhelyezkedésének azonnali betanulását egyébiránt nem várja el a játék, ezért a csomagban két számozott bélyegekből álló matricasor is van, melyeket a gitár nyakára, a felső élre lehet sorban felragasztani. Így amikor lenéz a kezdő player, látja, hol kell lefogni az adott húrt. Minden remekül és vajazottan indul, hisz a játék nem kér sokat: csak találj el pár pengetést és néhány lefogást. Ahogy aztán haladsz előre gitáros karriered során, egyre több fogást ismersz meg, egyre összetettebb feladatokat tudsz megoldani. A sikeres gitárjátékot a program pontokkal díjazza, a továbbhaladás kulcsa pedig minden esetben egy bizonyos ponthatár teljesítése.

A tulajdonképpeni interaktív zenélés a következő mederben folyik: a lejátszani kívánt szám a megfelelő módon adjusztálva halad, amire a player kvázi „rápenget”. Az aktív közreműködés mértéke a legszélesebb skálán terjedhet, attól függően, hogy a player milyen szinten áll. A Rocksmith-ben nincs hagyományos nehézségi fok, ehelyett a szoftver nagyon ügyesen felismeri, hogy a játékos milyen tudással bír: alapállapotban csak egyszerű lefogásokat (hang vagy akkord) kér egymás után, de emelheti is az elvárt hangok és kombinációk számát, sőt, egyre változatosabb technikákat kérhet be. Végeredményben úgy kell elképzeli az egészet, mintha a player a ritmusgitáros lenne a zenekarban, aki aláfesti az amúgy teljes egészében, minden sávon hallható dalt.


A Rocksmith a pontosság tekintetében szinte mindvégig elég toleráns. Ez annyit jelent, hogy példának okáért ha egy húr megpengetését kéri, de te véletlenül az alatta levőt is elkapod, megadja a pontot - de ez a csúsztatás sajnos kétélű fegyver! A kezdők egyfelől ki vannak segítve a kezdeti bénázásból és valóban olyan az aktuális sound, mintha egész ügyesen gitároznál, másfelől viszont ez a kegyes hazugság szerintem a hangulatot ugyan nagyban növeli, de a valós gitártanulás kárára mehet. Amikor amatőrként visszahallgatsz ugyanis egy olyan számot, amelynél abban a hitben voltál, hogy egész jól ment, és a ponthatár is meglett, szembesülsz vele, milyen iszonyatos macskazenét csináltál pl. a Rolling Stones híres nótájából. Ezt a tényt egyébként nem hibaként számolom fel, hiszen tudom, valahol ettől játék a játék, viszont egy igazi gitártanárnál ez kiverné a biztosítékot.

Néhány óra, sőt nap játék után aztán - azon túl, hogy lerohad a mutatóujjad, sőt, napokig nem érzed majd, ha eléggé komolyan vetted a Rocksmith-t *szmájli* - elérkezhetsz ahhoz a ponthoz, amihez én: egyszerűen elakadsz a továbbhaladással, mert a kitűzött ponthatárt az istennek sem tudod megcsípni. Amikor én ezzel először szembesültem és kikerültem abból a korábbi bűvkörből, hogy én itt most a valóságban k*rvamenő módon gitározom, feltűnt a játék furának mondható működése. Rájöttem, hogy nem is igazán értem, mitől megy ez az egész szekér előre. Néha többet számolt, néha kevesebbet, néha megkérdezte, levigye-e a kvalifikációs határt, néha nem, néha pedig egyáltalán nem értettem, hogyan lehet 70 ezret pengetni egy olyan dalban, ahol én az 5 ezret is alig érem el, és majdnem mindent eltalálok?
Ez a számomra nehezen dekódolható működés - amire az értékelőben is utaltam - gyakorlatilag ez egész játékra jellemző: volt, hogy kedvesemmel össze-vissza nyomkodtuk a menüket, próbáltuk megváltoztatni a paramétereket, állítgatni a dalokat (én hangra mentem volna, ő akkordra), de valahogy nem tudtunk célzottan boldogulni a kezeléssel. Végül össze-vissza cserélgetve a számokat, nagy nehezen szintet lépve legyűrtük az akadályt, de ha falhoz állítanának, sem tudnám megmondani, mi volt a megoldás. Mindenképpen elkelt volna egy még részletesebb, még aprólékosabb, még szájbarágósabb játékmenet, szerettem volna, ha a szoftver tovább fogja a kezem és később enged ki az önállóságba.
Iskolai éveim jutottak eszembe: mindig azokat a tanárokat kedveltem, akik nem csak leadták az anyagot, de meg is szerettették valahogy azt velem. Csak ez hiányzik nekem ebből a cuccból: egy kis extra szeretet, a játékosság.

Amit ebből az egészből ki akartam hozni: azzal szembesültem, hogy a Rocksmith-ben ugyan felettébb élvezetes gitározgatni, de a játék nem tanítja ügyesen a gitározást. Oké, aláírom: a menük és almenük tengerében, az oktató bemutatók és feladatok százaiban(?) minden ott van, ami a gitározáshoz kell, de ezt egy kezdő nem maga akarja felkutatni, hanem meg kéne mutatni neki. Főleg úgy, ez egy videojáték, ergo elvárható lenne tőle, hogy ha kell, minden egyes dal minden egyes hangját játszva oktassa. A híres Youtube-os videók óta tudjuk: megfelelő mennyiségű gyakorlással bárki megtanulhat gitározni, sőt, ha „isteni” tehetség is párosul a szorgalomhoz, egy 7 éves kínai kisfiúból is lehet egy Slash - de mi van akkor, ha te nem rendelkezel ilyen földöntúli képességgel? Nos, akkor nem marad más, csak a kevésbé élvezetes gründolós gyakorlás, ami interaktív média lévén szerintem a Rocksmith-től nem csúcsteljesítmény.
Mondok egy példát. Lenyomod az első 2-3 in-game fellépésed, szépen gyűjtöd a tapasztalati pontokat. Már ügyesen eltalálod a húrokat és a bundoknál is jól fogsz le. Megvan kézben két alap akkord is. Erre a program kér egy olyan kombinációt, vagy egy olyan speciális technikára utaló szimbólum jelenik meg a képen, amit addig soha nem láttál. Mi történik? Leblokkolsz. Mintha a két ütés és a két rúgás gomb kiosztásának ismeretével kiküldenének online, hogy te gyerek, ugyan verd már meg Kombómester Jóazikszköröd Dragonkent Tekkenben. Persze, lehet menni gyakorolni, le lehet fogni 200x egymás után minden akkordot, minden ikonhoz és effektushoz rendeltek tutorial feladatot, de én azt gondolom, ha már vettem egy videojátékot (meg egy gitárt), az engem nehogymár listából gyakoroltasson, hanem játszasson addig, ameddig meg nem tanulom.



Ez a játék tehát sok mindenre megtanít, ez tagadhatatlan, de nem érhet fel soha egy élő gitártanárral. Lehet videókon sasolni, az oktató hova teszi a kezét, nyújt meg egy hangot, de ez nem helyettesítheti azt, amikor a tanár megfogja a kezed és megmutatja, mik például a gitárnyak különféle átfogásának trükkjei, vagy hogyan kell kicsiben megcsinálni a pókmászást. Egy tanulónak nem könnyű egyszerre a képernyőt is meg a gitárt is nézni, és ezt a program néha nem igazán veszi figyelembe. Meglátásom szerint egyébként a basszussal alapvetően könnyebb a dolga a kezdő rockzenészeknek, bár ez a hangszer tulajdonságait ismerve eléggé triviális észrevétel...

Nincs mese: ha totál kezdő vagy, ne várj csodát a Rocksmith-től. Hiába érzed 2-3 nap és 5-6 szám után, hogy talán benned reinkarnálódott Jimmy Hendrix, a határaid végesek. Kiválóan fogsz szórakozni egy jó ideig, meg fogod találni a stílusodhoz passzoló tempójú és kiállású dalokat, de egy idő után ez édeskevés lesz, nem úszod meg az önerőből megszervezendő gyakorlást. Jobban örültem volna, ha a szoftver egy kicsit jobban hajaz mondjuk egy okosan felépített fitnesz programra, ahol nem csak az az ügymenet, hogy majd kishaver kéne pár fekvőtámaszt meg felülést csinálni, hanem kész és komplex edzéstervet kínál a játék. Ez a szórakoztató ütemben felépített edzésterv hiányzik nekem a Rocksmith-ből.


Na, de mi van akkor, ha már tudsz, vagy valamennyire tudsz gitározni? Játszottál már sulibulin a tábortűz mellett? Van egy amatőr bandád, akikkel heti egyszer jammeltek a próbatermetekben? Ebben az esetben az előbb említett „kezdők nyomorúsága” szóba sem jöhet, belevetheted magad a szórakozásba. A program ki fogja szúrni, hogy már volt hangszer a kezedben, és nem olyan nevetséges feladatokkal blamál majd, hogy csípj meg egymás után két hangot, hanem komolyan bekeményít és akár lejátszatja veled az egész számot, annak minden apró összetevőjével. Ezáltal a karrier mód egyfajta ügyességi játékba oltott tréningbe fordul, ami azt hiszem az igazi profiknak talán már nem, de a haladóknak még tartalmas időtöltést jelenthet. Újat nem tud mutatni a Rocksmith egy tanárhoz képest, de játékos szinten tartásra remek.
Légy gitárszűz vagy hobbizenész, egy dologban mindenkinek ugyanazt nyújtja a Rocksmith: egy csomó szuper klasszikus és modern dalt kísérhetsz, játszhatsz le, vagy tanulhatsz meg. Fantasztikus érzés egy ütős audio rendszerre kötve, megküldött hangerővel gitározni, és amikor pontos, ne adj isten hibátlan sorozatokat abszolválsz, akkor rockistennek érzed majd magad, ezt garantálom! Minden dal minden részletére bontva lépésenként is szétcincálható, bemagolható. A játék hangulata a zenei élményt nézve kifejezetten jó, még a néha döcögős karrier mód működése mellett is: a dús sound ápol és eltakar, de mint mondtam, ez valahol egy mankó.

A dallista értékelésébe én nem mennék bele, mert hát izésről vitázni zsákutca. Az azonban biztos, hogy frankó szerzeményeket válogattak a készítők, melyek a játékmenet szempontjából abszolút „jól gitározhatók”. Ha azt nézzük, hogy minden nótát aszerint kellett kiválasztani, hogy a player tudásához hangolható feladatsort lehessen hozzájuk kötni, az elképzelés mindenképpen sikerült. Több szám is van a tracklisten, amit én korábban nem ismertem, vagy simán csak nem érdekeltek, de amikor önfeledten gitároztam őket, valahol egy másik, gyönyörűséges világban jártam. Én semennyire sem hiányoltam híresebb vagy ikonikusabb számokat, mert a sikerélményt ezeken keresztül is megtaláltam - a gitárjátékban.

Maga a sound atommód komolyan, tisztán és dinamikusan szól, melyhez hozzájárulnak a különféle virtuális torzítók és pedálsorok is. Ezeket a karrier során egymás után meg is lehet nyerni, a különféle hangú híres gitármodellekkel egyetemben, így ha valaki professzionális szinten foglalkozik a zenével, saját soundot is ki tud alakítani, számtalan beállítás megvalósítható.

A grafikáról igazán sokat nem lehet mondani azon túl, hogy átlagosan funkcionális. Hosszú a gitár nyaka, sok rajta a fogás, a feladatokat meg valahogy mutatni kell: a megjelenő pozicionálások néha nagyon problémásan dekódolhatók, majdnem lehetetlen kezdőként a gitárra és a tévére is koncentrálni, de lassacskán megoldható. A fellépéseknél van némi közönséggrafika, de hogy ebből a maszatolásból valamit tényleg láss, már csuklóban kell lennie az adott dalnak.

Az az ötlet, hogy a Rocksmith valódi gitárt ad a kezedbe, bombasztikus. Játszani rajta, megtapasztalni, hogy egyre jobban megy a pengetés, felemelő érzés. A nap nap után egyre ékesebben daloló hangszer lassan igazi rockzenészt csinál belőled, legyél nő vagy férfi, csaj vagy srác. A felhőkben jársz majd, csak legyen kitartásod. A karrier mód ugyanakkor sajnos nem is érdekes és nem is túl inspiráló, nem is okosan felépített. Kezdőként rengeteget fejlődhetsz és tanulhatsz, haladóként szinten tarthatsz. Egy azonban biztos: csak magában a Rocksmith-től nem leszel nagymenő gitáros, ezt ne is reméld…
…kivéve, ha csak nem benned született újra Jimmy Hendrix.



Szerző: Stadler Attila
Hivatalos weboldal: rocksmith.ubi.com
Wiki: wikipedia.org/wiki/Rocksmith