Talán keveseknek cseng ismerősen az Ozirisz zenekar neve, pedig a kiskunhalasi csapat már 1989 óta működik, és az azóta eltelt 24 évben több lemezt is kiadtak. A csapatot leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy "lassan élő zenekar". Utoljára 2005-ben jelentkeztek a The Sin c. lemezzel, amely a Metal Hammer cd-mellékleteként jelent meg. Számomra a klasszikus Ozirisz dallammenetekre épülő, itt-ott progresszív elemekkel kidíszített, kissé szimfonikus metál beütésű lemezként hatott akkor, húzós gitár riffekkel, ami ugyan nem a szívem csücske, de azért szívesen meghallgatom. Mindenesetre az új albumnál is hasonlóra számítottam. Az első meglepetés tavaly decemberben ért, mikor kijött az albumhoz tartozó klip, melyet a Save Your Life c. dalra forgattak. Dallamos, lendületes, kevésbé elvont dalt hallottam, amire nagyon felkaptam a fejemet! Eme első, határozottan pozitív benyomás után érthető, hogy nagyon kíváncsian vártam az albumot, mely az e havi (áprilisi) Metal Hammer cd-mellékleteként látott napvilágot Calm And Silence címmel. Kézbe véve a lemezt először az igényes borító ragadta meg a figyelmemet, melyből az ember színesebb, kevésbé elvont tartalomra számít. Többszöri végighallgatás után összeszedtem a különböző szempontokat, és billentyűzetet ragadtam.

A lemez dinamikailag nagyon jól fel van építve, a Keep The Dream Alive kiváló kezdőnóta, amolyan "belecsapunk ezerrel" stílusban, ez a lendület pedig nem törik meg a további daloknál sem. A középtempós Dancer, majd a Calm And Silence jellegzetes, "oziriszes" dallamvilága után a kezdőnótára jellemző dinamikát a Queen Of Hearts kitűnően viszi tovább. Az album első harmadának lendületét a lírai Lone Days című dal töri meg, a maga lassabb tempójával, ez a pihenés azonban nem tart sokáig; a Save Your Life energikus, tempós, dallamos stílusa hamar felrázza az embert. Külön tetszik nekem, hogy e két dal között nem éles váltást tapasztaltam: a Lone Days második részében középtempóssá avanzsál, ezzel képezve átmenetet a lírai dal és a pörgős klipnóta közé. Dinamikailag a lemez második harmada az, ahol egy picit leült nekem az addig rendkívül erős dalcsokor. Az Almost Mad és a Feelings Of The Night két olyan dal, amelyek egy picit töltelék-szagúak számomra. A többi dalhoz hasonlítva kicsit úgy éreztem, visszaesik a lendület. Ezt viszont nagyon jól megtöri a Far Away, Runaway progresszív, színes dallamvilága, valamint a Wherever melodikus, középtempós dallammenete. Ha igazán ki kellene emelnem pár kedvenc dalt a lemezről, akkor viszont az albumzáró Osiris mindenképpen közöttük lenne. Amolyan tipikus "visszatapsolás utáni" dal ez számomra (bár kezdődalnak éppen ugyanúgy tökéletes egy koncerten), középtempós, némi progresszív szájízzel, jellegzetes vonóstémával. Kitűnő zárása egy kitűnő albumnak.

Ami a lemez megszólalását illeti, először úgy éreztem, picit határozottabb is lehetne gitár fronton (amellett persze, hogy nagyon szépen, ízesen és tisztán megszólal a hathúros), de mivel az Ozirisz nem igazán gitárcentrikus dalokról híres, talán jobb is, hogy nem túl erős e téren. Éppen elég. A dob-basszus szekció viszont fantasztikusan szól; az egész lemezt szerintem a basszusgitár viszi a legjobban. A billentyűszólamok nagyon tetszenek, jellegzetes, csilingelő szájízt adnak a daloknak. Egyedül a Dancerben nem voltam túlságosan kibékülve a fúvós hangszínnel. Számomra picit amolyan "Final Countdown" - jellegű lett ez miatt, de szerencsére ez nem nyomott annyit a latba, hogy ne tudjam befogadni a dalt. Az ének tiszta, nem "piszkos", és gyönyörűen elkülönül - akárcsak a többi hangszer, dicsérendő a keverést végző személy(ek) munkáját.

A lemez dallamvilága picit összetettebb számomra. Az Ozirisz dalokban mindig is érezhető volt egyfajta jellegzetes, amolyan "tipikus Ozirisz" hangzás- és dallamvilág, és ezek a vonulatok továbbra is a dalok gerincét képezik. Ezt legerősebben a Calm And Silence-ben éreztem. Mindezek mellett viszont Bon Jovi és Nighwish elemeket is felfedeztem, ami szerintem nagyon feldobta a dalokat. Külön tetszik, hogy a gitártémák - jó szokáshoz híven - továbbra sem ragadtak le a "kvintezgetés"- szinten, hanem nagyon jól megírt, és összerakott témákat hallhatunk a dalokban. Ezt csak tovább fokozzák az ikerszólók, mind gitár-gitár, mind billentyű-gitár felosztásban - hogy az erős háttérvokálokról ne is beszéljek. Egy szó, mint száz, gyönyörűen ki lettek díszítve a dalok.

A szövegeket, címeket nem éreztem erőltetettnek, van mondanivalója a daloknak (már amennyit értettem belőlük, mert beszélek alap-szinten angolul, de azért nem ez a második anyanyelvem). Az Ozirisz-dalok gyenge pontjának személy szerint régebben a szöveget tartottam, és ez az utolsó két lemezen, melyek angolul készültek, már nem igazán volt számomra érezhető. Egyszóval jó ötlet volt váltani.

Összegzés

Előttem van egy 2009-es Ozirisz koncert a kiskunhalasi Rockfarsangon, mikor Blackey - a zenekar énekese - bejelentette, hogy - idézem - "Készül az új lemez!". Sokáig kellett várni rá, de azt kell mondjam, megérte ennyi ideig várakoztatni a Nagyérdeműt. A The Sin még egy picit elvontabb album volt, ez a lemez sokkal lendületesebb, dallamosabb, miközben benne van a metál is. Több helyütt érezni, hogy progresszív irányba is elmozdul, főleg a Far Away runaway-nél, meg az Osiris-nél, ami már csak pont az i-re, mert nekem nagyon a szívem csücske a progresszív zene. Az egész albumot élveztem, az elejétől a végéig, ami nálam nagyon fontos, mert borzasztó kényes fülem és ízlésem van. Persze nem létezik tökéletes album, mindig akad olyan dolog, ami egy kicsit lehetne jobb, vagy több, de ez a lemez számomra, aki már több éve ismerem az Oziriszt, a zenekar eddigi legjobb lemeze. Mondhatni nagyon lassan, de biztosan beérett az a bizonyos gyümölcs. Gratulálok, Srácok! Jöhet a turné!


Blackey - ének
Jesző - gitár
Csaba - billentyű
Gabika - basszusgitár
A.T. - dob



Április 20. Ozirisz koncert Jeff Scott Soto előtt
Szerző: Csesznegi Péter

Kapcsolódó írások:
- Gitárteszt - Carvin Bolt