Koncerthangosítás vs próbatermi hang

- a világ egyik roadjának tollából




Rövid írásnak szántam, viszont ahogy gondolataimat jegyzeteltem, egyre jöttek az újabbnál újabb problémák, melyek mellett nem szívesen mennék el, ha a címben tárgyalt témát szeretném alaposan elemezni. A következő sorokban a koncerthang és próbatermi hang közötti különbségekre szeretnék reflektálni, a későbbi posztokban pedig más, de nagyon fontos és kapcsolódó dolgokra koncentrálok. Tapasztalati és kritikai észrevételek ezek.

A próbaterembe érve bedugod a cuccod, bekapcsolod az erősítőd, hangot adsz, arányokat állítasz, hogy minden hangszert és az éneket is jól halld. Egyszerű a képlet, nincs zavaró tényező.
Ezzel szemben a fellépéseden egészen más körülményekkel találod magad szemközt. A színpadon befelé monitorok lőnek fejbe hanggal, kintről visszahallod a PA-t, mögötted - ha hangszeres vagy -, üvölt az erősítőd, és az akusztika sem a próbateremben megszokott.
Érdemes a zenekari koncertbeállással foglalkozni. Mint ahogy a próbán is, fontos, hogy úgy szóljon az alapod ahogy neked tetszik, emellett azonban figyelned kell a többiekre is. Érdemes úgy beállítani a cuccok hangerejét, hogy már az alapok elegendőek legyenek, így a színpad monitorrendszerébe azokat már nem kell bekeverni. Ezzel beállási időt spórolsz, valamint rengeteg nemkívánatos gerjedéstől és későbbi arányállítgatástól óvod meg magatokat.
A színpadon lévő erősítők beállításánál további fontos szempont - ennek a hangmérnökök is nagyon örülnek-, hogy ne legyenek túl hangosak az elektromos hangszerek erősítői. Egyrészt mert túlzott hangerőnél az alap leszól a színpadról, ami azt jelenti, hogy a PA, azaz a külső hangosítás hangképébe a hangmérnök nem tudja azt normálisan bekeverni, másrészt túlhangnál a hangszeralap mikrofonjának membránja „leül” és nem továbbítja a megfelelő minőségben a hangot. Harmadrészt színpadi hangerőverseny kialakulása várható, ami a monitorokba indokolatlanul bekért hangszerekhez és hangerőhöz vezet, mely gerjedésbe, halláskárosodásba, a koncertélmény csökkenésébe torkollik.

       

A tapasztalat: azokat a hangszereket kell monitoroztatni, melyeknek a színpadi erősítése nem elegendő a munkához. Úgy mint az énekek, az akusztikus gitárok, egyéb akusztikusok, minden olyan hangszer, amit külön mikrofonoztok (furulya, szaxofon stb.), vagy DI-boxoztok, azaz Line-ban használtok.
Ahol mód van rá, zenekari posztonként külön monitorutak használata javasolt. Ezzel mindenki jól jár, hiszen magának tudja meghatározni mit és abból mennyit szeretne hallani.
Konkrét példának a Beatricét hozom. Itt négy utas monitorrendszert használnak a zenészek. Zenészenként egy út. Minden monitorútban ott a főének. Mivel a gitárosok egymáshoz és a dobhoz állítják be az erősítőjüket, azokat egyáltalán nem kell visszakapniuk a monitorba. Ezért a főének mellé, az útjukba csak a saját vokáljukat kérik, természetesen hangerőarányosan a saját hangszerük alapjával. Feró akusztikus gitárját, mivel az adott műsorrész úgy kívánja meg, csak a dobnál és a főének lábánál található hangsugárzók nyomják. A dobos posztjánál a fő- és saját éneke, valamint akusztikus gitár mellett nagydob hallható.
Természetesen ahány ház, annyi szokás. De az biztos, hogy tiszta udvar, rendes ház.


Boti