Interjú egy hangszerésszel 1.

Első cikkemben a hangszerész szakma szépségeiről és követelményeiről írtam, általánosságban. Hogy kicsit személyesebb legyen a dolog, interjút készítettem mesteremmel, D.J. Parsons-al, aki Bostonban dolgozik és akinek inasként én is besegítettem gyakran. Csendes kertvárosi kerületben, egy kétszintes ház földszintjén lévő lakásában van a műhelye.D.J. 59 éves, magas, erőteljes testalkatú, laza stílusú, megfontolt beszédű. Instruktorként jól érthetően magyaráz, megmutatja, hogy kell csinálni, ha nem jól követem, kiigazít.

- D.J., mesélj valamit magadról, hogy kerültél kapcsoltba a gitárokkal! -
- A Massachusetts-i Egyetemen diplomáztam angol szakon, tehát végzettségem elég távol esett a szakmámtól. Először 14 éves koromban kezdtem gitározni, szüleimtől kaptam egy Stella akusztikus gitárt és elkezdtem tanárhoz is járni. Ez egy aránylag olcsó akusztikus volt, „lebegő” húrtartóval. Sajnos már nincs meg, egy barátomnak adtam, jó lenne, ha még megvolna. És mivel nem volt egy drága hangszer, természetesen muszáj volt szétszednem. :) Akkoriban nem sok lehetőség volt egy ilyen olcsó gitárt tuningolni...
Ahogy teltek az évek és megengedhettem magamnak, hogy a fizetésemből vegyek jobbat, egyre minőségibb hangszereim voltak.
Mivel már korán elkezdtem foglalkozni a technikai részletekkel, egy idő múlva a sajátomon kívül a barátom gitárjain is végeztem javítást, beállítást.
Az első „igazi” hangszerem azért egy 1971-es Martin D18 volt, mikor még Pittsburgh-ben laktam. Ezt azért inkább nem szedtem szét... :) Bár amikor elvittem a boltba, ahol vettem, mert túl nagynak találtam a húrnyomást és megkérdeztem, tehetek-e rá vékony húrokat, mert ezek túlzottan vágják az ujjaim. Azt felelet „nincs húrrendőrség, azt teszel rá, amit akarsz...” :)
Ami a famegmunkálást illeti, ezzel akkor kerültem közelebbi kapcsolatba, mikor 18 éves koromban a későbbi feleségemet megismertem. Már gyerekkorom óta szerettem volna fával dolgozni, mindig is közel állt hozzám. Feleségem édesapjának volt egy asztalosműhelye, nagyon szép dolgokat csinált, építkezési famunkákat, bútorokat. Bejártam hozzá, faragást és egyéb munkákat tanultam, később magam is csináltam néhány faragott képet és kisebb bútorokat.
Így magam is elkezdtem a fafeldolgozó iparban dolgozni, elsősorban a faipari alapanyagok értékesítésével. Több neves faipari cégnél is voltam marketing és értékesítési pozícióban hosszú éveken át. -
- Mikor vetődött fel benned a gondolat, hogy hangszerész legyél? -
- A negyvenes éveim végén jártam, azt hiszem. Sok hangszerészt ismertem, mivel a fűrészáru értékesítés során természetesen velük is kapcsolatba kerültem, másrészt mindig is vonzott ez a terület, mivel sokat utaztam, szinte minden nap beestem egy-egy hangszerboltba, hangszerészműhelybe is, csak úgy... akkoriban elég jól kerestem a fűrészáru üzlettel és megengedhettem magamnak néhány csúcskategóriás gitárt is. Így ismerkedtem meg T. J. Thompsonnal Massachusetts-ben, aki talán a legismertebb Martin-javító guru, Steve Kovacik-kal,  aki szintén a háború előtt Martinok szakértője és ilyen gitárok precíz replikáit is építi, még Japánba is exportálja őket. Mondhatom, baráti viszonyba kerültem velük, mély tisztelettel és elismeréssel figyeltem a munkájukat. Nagyon tetszett az egész hangszerész életstílus, minden vonzatával. Pontosan ez volt az, amit magam is szerettem volna, kézzel megmunkálni a fát és gitárokkal foglalkozni egész nap. :)
Így aztán egyre többet foglalkoztatott a gondolat, hogy ha a hobbimat tudnám végezni, miközben meg is élhetnék belőle, az lenne a legjobb karrier... Már addig is elég sok mindent tudtam a gitárokról, készítésükről, javításukról... tudod, én afféle információ-harácsoló vagyok, mindent tudni akartam ezekről. -

- Igen, de manapság egész más a helyzet, „ráguglizunk” és csak úgy ömlik ránk az információ, de hogy jutottál ezekhez az internet előtti időkben? Főleg eleinte, mikor tinédzserként a saját és barátaid gitárjain dolgoztál valamit?- 
- Hát, azokban az időkben elsősorban kísérletezgettem, és hálistennek a saját és barátaim gitárjaival ez nem volt gond, de egy ügyfél hangszerével nem tehettem volna. Akkoriban, az internetes korszak előtt, az volt a titok, mennyi hangszerésszel tudtál beszélgetni, hány műhelybe tudtál eljutni. Azokban az időkben elég általános volt, hogy a legtöbb gitárboltban vagy ahhoz közel, nagyszerű hangszerészek dolgoztak. Az tűztem ki személyes "küldetésként", hogy felkeressem a legjobb hangszerész műhelyeket Amerikában.
Manapság persze egész más a helyzet, mondhatnánk, most érdemes igazán hangszerésznek tanulni, hiszen a net tele van információval róla. De azért ez se olyan fenékig tejfel, nemrég említettem egyik tanítványomnak, hogy van a dolgoknak egy folyamata, egy jól körülhatárolható menete, ami szerint haladunk a tanfolyamon. Ha az egyik óra után azzal jön nekem, hogy ő most látta a Youtube-on, hogy ezt meg azt kéne most csinálni, akkor próbálom leállítani, hogy ácsi, várj csak egy kicsit, nem minden hangszerkészítős-javítós online anyag nevezhető szakszerűnek, sok köztük a barkácsolós-hekkelős típusú, persze akad rengeteg hasznos és szakszerű is, de amíg nem tudod, melyik az, nem biztos, hogy látod a különbséget. Ha rákeresel, hogy egy új nyerget akarsz csinálni és mondjuk a legnépszerűbb találat éppen nem feltétlenül a legszakszerűbb is, lehet, hogy betanulsz vele néhány rossz beidegződést és hosszú távon több kára lesz, mint haszna.
Az internetes információ nagyjából 10 éve kezdett nekem egyre elérhetőbb lenni, akkoriban láttam az első internetes értékesítési próbálkozást egy nashville-i gitárboltnál. Emlékszem, a legelső gondolatom az volt: hogy a fenébe lehetne már anélkül megvenni egy gitárt, hogy kipróbálom? Tudod, annak idején jónéhányszor jártam a Martin gyárban és teszteltem egymás után ugyanannak a modellnek 4-5 példányát. Érted, ugyanaz a gitár elvileg - és meg kell mondjam, mind máshogy szólt! Pedig ugyanabból a fából, ugyanazzal az eljárással készültek. Én bizony a mai napig többre tartom, ha egy jó gitárboltban eljátszogathatok rajta, mielőtt megveszem. -
- És mikor meglátogattad ezeket a műhelyeket, beszélgettél a mesterekkel, hogy fogadtak, mennyire voltak hajlandók megosztani veled a tudásukat? - - Tudod, erről beszéltünk az első találkozónk alkalmával... a hangszerész mesterség csodálatos tudomány és azt találtam, hogy akiknek ez a tudás a birtokában van - ellentétben sok más szakmával, ahol az emberek aszerint tekintenek erre, hogy az információ és a tudás olyan hatalom, amivel föléd kerekedhetnek, ha csak nekik van belőle -, azok szívesen osztoznak rajta másokkal, nem akarják elzárni a műhelytitkaikat, kifejezetten nyitottan viszonyulnak a kérdezőhöz. Nem igazán tartanak attól, hogy majd elveszed a munkájukat, megélhetésüket. Itt van ugye a Brian Galloup iskola, ahol végeztem. Brian az egyik legjobb hangszerkészítő, csodálatos gitárokat épít és elég jól is keres velük - és ugyanez az ember évente 3-4 kurzusban, 22 munkaasztalos műhelyben képez új hangszerészeket.

Meg is kérdeztem tőle: „Brian, nem félsz, hogy ez a sok új ember egyszer majd elveszi a te üzleted?” Azt válaszolta - és szerintem is ez a jó válasz - „Van elég hely a világban ezeknek a hangszerészeknek is.” Én is osztozom ebben a hozzáállásban, úgy gondolom, ha valamit tudok, azt jó, ha átadhatom. Az egyik legkellemetlenebb dolog, mikor elhoznak hozzám egy gitárt egy olyan összegányolt javítással, amit egy másik hangszerész csinált... egyszerűen rontja a szakma hitelét minden képzetlen, nem hozzáértő, nem elég gondos kolléga. -
- Erről jut eszembe: mi a különbség egy „guitar tech” és egy „luthier” közt? -
- Hát, ez nem olyan egyszerű kérdés, néha így is, úgy is hívják őket. A New England-i hangszerészegyesület, amelynek tagja vagyok, és amelynek a gyűlésén annak idején te is jártál velem, több mint húsz tagot számlál és ezek közt a legtöbben nem nagyon végeznek javításokat, hanem gitárkészítés a fő profiljuk, őket nevezném inkább „luthier”-nek, míg mi, a kisebbség, akik inkább javítást, restaurálást végzünk, inkább vagyunk nevezhetők „guitar tech”-nek. A többiek nem foglalkoznak azzal, amivel te meg én, a beállítással, módosítással, javítással... -
- D.J., végül is mikor is kezdted el a hangszerész tanulmányokat? -
- Hm, ha jól emlékszem, hat, vagy talán hét éve? A Brian Galloup iskola egyébként nem egy olcsó mulatság, 10000 dollár (2,3 milla Ft) a 4 hónapos tanfolyam költsége. -
- Akkor az elég intenzív lehetett... -
- Igen, meglehetősen intenzív volt. És azon túl, hogy a nem kevés díjat kifizeted, még négy teljes hónapot rá kell szánnod az életedből, amikor semmi mással nem tudsz foglalkozni! Mindezt Michigan egy isten háta mögötti részén, ahová először azt se tudtam, hogy lehet eljutni. Ha belegondolsz, erre nem is olyan sokan képesek, vagy diákok, vagy a hozzám hasonló félig-meddig vagy teljesen nyugdíjasok tehetik meg, hogy ennyi ideig tanfolyamra járjanak.
De hogy megértsd: ha mondjuk húszévesen megtehettem volna, hogy elvégezzem, minden mást feladtam volna érte. Sajnos abban az időben nem igazán volt elérhető és jó hangszerész iskola, ahol tanulhattam volna. Hogy miért épp őket választottam most, amikor már van szép számmal hasonló jellegű? Nem csak meg akartam tudni, hogy kell csinálni úgy általában, azt akartam, hogy megmutassák, hogy kell jól csinálni. És ez a tanfolyam pontosan erről szólt.
- Milyennek találtad a tanfolyamat, megfelelt az elvárásaidnak? Volt-e nehézség, valami olyan dolog, ami esetleg elriasztott, esetleg valami vicces történet? -
- A tanfolyam fantasztikus volt. Már az első héten, amikor egy Telecastert építettünk, megtanultuk, hogy készítsünk megfelelő nyerget, hogy kell bundozni... de azért voltak kicsit félelmetes részei is. Először is, a tanfolyam weblapja szerint „nem kell előképzettség”, természetesen ez így nem teljesen igaz. A hangszerészet sokszor tizedmilliméterekről szól, hogy lehetne már minden előzetes készség és ismeret nélkül ezt kapásból jól csinálni?

Mint mondtam, sokat dolgoztam fával, de jobbára csak otthon, kis barkácsműhelyben, szinte mindent kézzel végeztem, nem igazán használtam elektromos szerszámokat, főleg nem ipari jellegűt. Aztán a Tele készítése közben a kezembe nyomtak egy pálcikányi méretű kis csontdarabot „Csiszold le méretre!” és odaállítottak egy ipari szalagcsiszoló mellé. Gondolj bele, még sose használtam szalagcsiszolót, ott álltam előtte egy akkor kis csontdarabbal, ami szinte elveszett a vastag ujjaim közt... és le kell csiszolni kb. 8 mm vastagra. Azt gondoltam először, na nem, ez nem fog menni... de aztán beláttam, nincs más választásom, nekiálltam hát, de éreztem, valami baj lesz. -
- És lett? -
- Ahogy rányomtam a szalagra, egyszer csak az egész élénkvörös lett... egyszerűen nem tudtam úgy tartani, hogy ki ne essen és az ujjam se érjen a csiszolóhoz, nem tudtam, milyen erős ez a szerszám, hát alaposan lekapta az ujjam végéről a bőrt és egy kicsit a húst is... a dolog láthatólag nem volt újdonság, mert nem esett senki kétségbe, csak én gondoltam, hogy a fenébe is, itt vagyok az első hét vége felé és még csak egy nyomorult nyerget se tudok megfelelően tartva csiszolni... és talán nem is kell mondanom, baromira fájt és akadályozott is egy darabig a munkában.
A másik nem éppen kellemes dolog a tanfolyam vége felé a festés-lakkozás kurzus volt. Akkor két hetet töltöttünk szinte végig a fényezőkamrában. Még ha viseltük is természetesen a védőmaszkot és szűrőt, ennyi időn át így is elég rossz hatással volt ránk az a sok vegyszergőz.
Persze történtek vicces dolgok is, illetve nem feltétlenül volt nagyon humoros, de sokat nevettünk rajtuk. Az egyik ilyen volt, mikor azt tanultuk, hogy kell leragasztani a gitár fogólapját, amin dolgozunk, hogy ne sérüljön. Tudod, ezt mutattam neked is az első napokban. Egy vintage gitárnál a lehető legminimálisabbra kell hagyni a ragasztást, nehogy leszedéskor megsérüljön a lakk. Ezért a tőled távol eső oldalon kicsit hosszabbra hagyod, a közelebbin meg épp csak annyit meghagyva téped le, hogy a fogólap vonalában legyen, mégpedig szép egyenesen. Aztán a túloldalára végig ráragasztasz egy hosszú, vékony csíkot, mert ezzel egyszerre leszedhető az egész.
Az első nap, mikor ezt tanultuk, az oktató mindenkiét egy rántással letépte, mert nem volt elégedett a ragasztás precizításával. Mikor az elsőket tépte le, kicsit inkább zavarban voltunk, de ahogy egyre többet leszedett, már inkább nevettünk az egészen és újrakezdtük...
Akadt pár más sztori is, járt oda egy srác, aki az egész iskola szerencsétlenje volt, mindig peches, sose sikerült jól neki semmi, pedig amúgy ő a leghosszabb, legdrágább tanfolyamon vett részt. Aznap épp a fogólap ragasztását tanultuk és ehhez illesztő furatokat és csapokat használunk, hogy a megfelelő pozícióban legyen. A srác nagyon sietett és persze elkapkodta, megragasztotta, rátette a szorítókat és elment. Aztán másnap, mikor kezdtük az órákat, még nem volt benn időre. Az oktató végignézte a tegnap óta száradó nyakakat és felmutatta az egyiket vészjóslóan „Hát ez meg mi a fene?” kiáltással. A srác munkája ugyanis vagy fél centivel félre volt csúszva. „Na jó” jegyezte meg az oktató „akkor most épp itt az ideje, hogy megtanuljuk, hogy kell leszedni egy fogólapot” majd felhevítette egy jókora fűtőbetéttel és egy erős pengével szétfeszegette - persze se a fogólapnak, se a nyaknak nem tett igazán jót a dolog.
Mire a srác beért, ez fogadta, a tegnapi munkája szétszedve a munkapadján... ő azért nem nagyon nevetett rajta... :)
Ami még nehéz volt eleinte, hogy megtanuljuk a szakkifejezéseket, hiszen mint minden szakmának, ennek is megvan a saját külön nyelve és kezdetben nem volt egyszerű rájönni, miről is beszélnek az oktatók.
Amikor az akusztikus gitár készítését tanultuk, tulajdonképpen a készítés egész folyamata alatt csak valami halvány elképzelésed lehetett, hogy mi is fog ebből kisülni, hiszen még semmi tapasztalunk nem volt arról, hogy befolyásolják az egyes munkafázisok a hangszer hangját.
Képzelheted micsoda várakozással vettük a kezünkbe a beállítás után, hogy lepengessük rajta az első G-dúrt... :) -
(Folyt. köv.)

Szerző: Imhof Iván 

Aktív Gitár