Berta Zsolt: És így tovább, és így tovább (és a Szomjas Szűz)

Felvezetőnek ejtek néhány szót az előző, Szomjas Szűz című albumról is, mert úgy érzem, valahol összeérnek. A Szomjas Szűz eleve egy irodalmi kötet mellékleteként indult, még ha meghallgatva egyértelműen önálló műként is gondolunk a tizennégy dalt tartalmazó lemezre. Aztán a könyv olvasása közben dereng fel, hogy a kettő koherens egységet alkot. Nem úgy, hogy a dalok pontosan illeszkednének vagy reflektálnának, hanem úgy, hogy érezhetően azonos világból erednek. Ahogy a könyvben, úgy a lemezen is társadalmunk közös kozmosza elevenedik meg, különböző emberek, osztályok, generációk, ideológiák keverednek itt szabad, boldog szertelenséggel, s olykor ütköznek is a prioritásaik mentén. A két dal között hallható kocsmazajok, a pohárcsörgés, a kávégép hangja, az elkapott beszélgetésfoszlányok mind szerves része a lemeznek, sőt maguknak a daloknak is, tartják őket a való életben, nem engedik őket lecsupaszított, steril műtárggyá válni a megszokott üres csend által. Nem új ötlet, de jó és hasznos, szinte beültet a Szomjas Szűzbe egy-két sörre, ahol a szedett-vedett banda játszik.

Itt a kocsmában, a sarokba bújva

A régi, tiszta időkön merengünk újra

Mikor még bátran a nők szemébe néztünk

És ők sem a pénzünk akarták, csak a mézünk…

Ez a „szedett-vedettség” hallhatóan a koncepció szándékos része, a zenészek úgy működnek a lemezen, ahogy a kocsmában is, fésületlenül, mintha csak a maguk örömére éppen beugranának a dalokat énekelgető, gitározgató Berta Zsolt mögé, mellé. És ez a fésületlenség, koszosság nagyon jó hangulatot, derűt kölcsönöz a zenének, minden ízében élőnek tűnik (véletlenül tudom is, hogy a feljátszás alaposságát tekintve gyakorlatilag az). És közben a muzsikálás minősége nem sérül, hiszen olyan nevek garantálják ezt, mint a kiváló szájharmonikás-hegedűs-énekes Ferenczi György (aki épp a napokban kapott Artisjus előadóművészi díjat, melyhez külön gratulálok), a legjobb gitárosok között jegyzett Vető Péter, és a mostanság nemzetközi sikereket arató jazz-zongorista, Varga Gábor. No és a dalok… A könyv történeteihez hasonlóan rólunk szólnak, férfiakról, nőkről, szegényekről, gazdagokról, jókról, rosszakról. Nem tolakodóan elgondolkodtatók, viszont ismerősek, ami az élethelyzeteket, figurákat illeti, s újra és újra megmosolyogtató és elismerésre késztető nyelvi kompetenciával, szellemességgel mesélnek, miközben unikális módon (sajnos) a szöveg maga is hangszerként képes működni, mert ritmikailag is rendben van, saját dallammal is bír, magyarán a nyelvet nem éri abúzus. A zenék többnyire folkos gyökereket mutatnak, azon belül pedig blues, country, magyar népdal is hallható néhány rock és alter szagú dal mellett. Erről megkérdeztem a szerzőt, azt mondta, a folk zenék a legkevésbé modorosak, pozőrködésre legkevésbé hajlamosítók, alighanem ezért vonzódik elsősorban ezekhez.

A Szomjas Szűz lemezbemutató koncertbe itt fülelhettek bele:

Na, és ezek után jön egy album, az És így tovább, és így tovább, ami nemhogy egységet alkot egy irodalmi kötettel, hanem maga a lemez hordozza az irodalmat. Az alcím szerint a „fikarcnyi dalokat, szemernyi prózák” választják el egymástól, az első lemezen megszokott háttérzajok mellett. Ezek már nem kocsmazajok, hanem világzajok, mivel kijöttünk a kocsmából, s világnak indultunk, városokon, vidéki tájakon, határokon át. A prózák ezúttal valóban reflektálnak az utánuk következő dalokra. Ugyanazt a témát járják körül a maguk módján, bár ez a kapcsolat néha alig tetten érhető, mintha nem a gondolat, hanem az érzelem, az intuíció, az impresszió lett volna az elsődleges hajtóerő. Így aztán persze néha elvesztem az alkotói szubjektivitásban, de ez nem szegte kedvemet, mert közben remekül szórakoztam. Ugyanis tudnak a szavak úgy is szépen csengeni, gyönyört okozni, érzelmeket kelteni, borzolni, hogy az értelmük homályos marad. Tudjuk ezt a versek, de jó néhány könnyűzenei sláger példájából is. Érdekes módon itt a prózák az elvontak, misztikusak, érzelmekre alapozók, míg a dalok kristálytiszták a gondolatiságukat illetően, a mondanivalójuk világos, és a már említett nyelvi kompetencia révén rendkívül kifejezőek, szellemesek. Mintha felcserélődött volna a próza és a líra funkciója. A lemez nem csupán ezért formabontó és műfajteremtő, hanem azért is, mert a dalok mindössze fél-, egypercesek. Egy barátom, mielőtt hallotta volna az albumot, azt mondta, eleve hülyeség a koncepció, mivel egy-egy dalnak legkevesebb két-három percre van szüksége, hogy kibontakozzon, kifussa a lehetőségeit és kerek egészet alkosson. Meglehet, ez általában igaz, ha „klasszikus” könnyűzenei dalokban gondolkodunk. De azt kell mondjam, Berta Zsoltnak nagyon is sikerült elfeledtetni eme szabályt. Egy-egy fikarcnyi dalt meghallgatva úgy érezzük, minden megtörtént benne, aminek meg kellett történnie, s a négy-nyolcsoros, velős, a lényeget nagyon frappánsan megragadó és megfogalmazó szövegekhez éppen ennyi kellett. Meglehet, ezt az érzésünket nagyban támogatják a nyugodt, bariton hangon elmondott prózák, amiket a szerző mintha csak önmagának, elgondolkodva motyogna maga elé, egy réten ballagva, a városi forgalomban tülekedve, egy magas sziklán vagy tábortűz mellett ülve, a közértben sorban állva, a végtelen világűrben lebegve, hol szerelmesen, hol barátian, hol lelkesedve, hol kiégve, hol dühösen, hol szelíden, hol aggódva, hol könnyelműen, hol elkeseredett pesszimizmussal, hol derűsen, reménykedve és reményt adva. Mutatok egy magán- és egy közéleti darabot:

Zombi

A szerelem úgy tud ölni, hogy nem marad holttest

A döfés után az áldozat fölkel és egész jól fest

Jön-megy, teszi a dolgát, pont úgy csinál mindent,

Mint addig, amíg még nem volt ilyen walking dead

Árak és bérek

Ezek mindenről beszélnek

Csak az árak és a bérek

(a lényeg)

vesznek el az elvek tengerében

Szétfoszlanak, mint fing a szélben

A lemezen a legrövidebb szöveghez szól talán a leghosszabb a zene, de ennek oka van, majd meglátjátok, illetve meghalljátok):

Önpusztító

Esküszünk, hogy nem leszünk!

Helyet kapott az albumon egy (természetesen fikarcnyi) Ady-vers is. Az előtte álló szemernyi próza pedig csak ennyi:

Nehéz elhinnem, hogy van Isten. Majdnem olyan nehéz, mint azt, hogy nincs.

A dalok rövidsége lehetővé tette, hogy a lemezre nem kevesebb, mint huszonkét dal és huszonkét szöveg kerüljön fel, gondolom, a 2022-es, nem túl jól sikerült évre utalva.

Kis kóstoló az És így tovább albumból:

Kovács Micimackó János - kulturális szakíró