A zombi-gitáros

Nemrég egy helyi fesztiválon töltöttem hosszabb időt, mint árus, párom kézműves ékszereit www.meska.hu kínáltam a gyéren szállingózó közönségnek (benne gitárosoknak való pengető-medált is www.facebook.com). A fesztiválprogramok félórás-órás szüneteiben “gépzenét” nyomattak a színpadon.
Az egyik ilyen blokkban instrumentális gitárzene menet, viszonylag visszafogott alapokon technikás, nagyívű szólózások torzítós gitárral, volt abban rengeteg nyújtás, előnyújtás, futkározós futamok meg egyéb virgázások, “csípett” hangok, stb. Az első ilyen szám nem volt ismerős, de élveztem, mert precízen, szépen játszott, kellemes dallamokat, jó frazírozással.
A második szám szintén nem volt ismerős, a tempója kicsit már lassabb volt, lírai, itt is kiválóan játszott, kezdett kialakulni bennem, hogy “mintha már hallottam volna”, de hát végül is miért ne, nyilván ebből is látszik, hogy van következetes stílusa.

A harmadik instrumentális számra már ráismertem, mert a Titanic agyonjátszott és - mi tagadás, sokak szerint übernyálasan romantikus - főzenéje, a Celine Dion féle “My heart will go on” volt. Na, itt már kezdtem húzni a számat.
Nem is annyira a romantikusság miatt. Mark Knopfler is játszik romantikus és lírai számokat, de valahogy azok nem csöpögnek... :)
A gond az volt, hogy addigra már minden tökegyformának tűnt.
Ugyanaz a nagyon diszkrét akusztikus gitár + alig észrevehető billentyű itt-ott + lagymatag, de néha idegesítően cifrázó dob + patikamérlegen adagolt basszus volt a kíséret az összes zenében, a gitár ugyanazon a jól beállított, de már a harmadik számban kissé unalmas hangszínen szólt, rendesen bevisszhangosítva és ugyanazzal az addigra már modorosnak érződő frazírozással játszott.
Egyértelműen be lehetett azonosítani a stílusjegyeit, de végig “deja vu” érzéssel és ebben a stílusban végzett gyakorlatilag zenei maszturbálást, teljesen ugyanazok a dallammenetek, eleinte persze eljátszotta a témát - de azt is elég patetikusan -, aztán belekezdett a szólózgatásba, ami így harmadikra már meglehetősen érdektelenné vált.

A negyedik szám azt hiszem a szintén hasonlóan agyonjátszott és ezért a már-már a betiltandók listájára kívánkozó “Everything I do I do it for you” volt. Elgondolkodtam rajta, milyen vékony jég is ezeket az ismert slágereket gitárra feldolgozni. Az énekszólam, ami jól szólhat a karakteres, ismert előadók tényleg odaillő hangján, borzasztó furán és gyakran nevetségesen hangzik egy torzítós gitárral előadva, főleg, ha az előadó - bár kétségtelenül nagyon képzett gitáros benyomását keltette - teljesen híján van az ihletnek és az eredetiségnek, tudása csupán arra terjed ki, hogy leutánozzon valakit-valamit, de képtelen hozzáadni a saját zeneiségéből.
Az ötödik szám talán a “Killing me softly” volt, amit szerintem szintén erősen kéredzkedik a tiltólistára. :)
Itt már kezdtem türelmemet veszteni, mert még mindig nem változott semmi, se a gitárhang, se a hangszerelés, se a stílus és ez már így elérte az “idegesítő” kategória ingerküszöbét.

Akkor ugrott be a felismerés: ő lehetne a gitár Richard Claydermann-ja, aki elegáns, fényes ruhában, csillogó fények közt, jól begyakorlott mozgással és belőtt műáhítattal adja elő alighanem egy sima MIDI-szinti kísérettel a nagy világslágereket.
A következő dalnál erősödő vágyat éreztem, hogy odarohanjak és kitépjem a kábelt - de legalább is megkérjem a technikust, hogy ugyan, némítsa már el ezt az izét, mert lassan, de biztosan felőrli az elmém.
Ez az a zenei műfaj, amit liftekben, szállodák halljában, orvosi várókban szokás játszani, ahol viszonylag hamar túllesz rajta az ember, az ismerős dallam megnyugtatja, a visszafogott, unalmasan kilúgozott stílus pedig garancia arra, hogy minden korosztály és réteg el tudja viselni, még ha nem is rajong adott esetben a hangszerért. De azért időnként ott is szoktak variálni...
És ez az a műfaj is, ahol semmit nem ér a kicsiszolt technikai tudás, a begyakorolt futamok, a mérnöki pontossággal helyén lévő hangok, a sokféle apró, tökéletesen kivitelezett trükköcske - hiszen nincs mögötte lélek, szenvedély, nincs mögötte az ember, a nagybetűs Zenész. Ez tisztes, sorozatgyártott, iparilag előállított slágergitározás, a legrosszabb értelemben véve: megölte a zenét és zombit csinált belőle.

Grafika: Totalewaanzin totalewaanzin.deviantart.com
Ti ne tegyétek ezt, ígérjétek meg!

És most jön a svédcsavar: gondolom, kíváncsi lett mindenki, vajon kiről írtam a fentieket. Bevallom, én se tudtam, mikor megírtam, de nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, rágugliztam és meglett. Leesett az állam. Akit itt ilyen csúnyán a földbe döngöltem verbálisan, olyan ismert név, akihez én, mint gitáros messze nem érek föl és soha nem is fogok: Neal Schon a zenész és a “Voice” www.allmusic.com nevű albumáról van szó. Hallgassatok csak bele...

Őt az Abraxas Pool időszakából kifejezetten kedveltem, a Journey-vel is lerakott valamit az asztalra már és most értetlenül állok előtte, hogy tudott ugyanez a gitáros játéka belőlem ennyire ellentétes érzést kiváltani. Mindegy, nem szívom vissza, bár kicsit kényelmetlenül érzem magam... vajon ha tudom már előtte, ki játszik, akkor is ezt gondoltam és írtam volna? Nyilván nem, a bennünk kialakult kép befolyásolja az megítélést, ezért névtelenek a normális pályázatok általában.
Kár érte. Ilyen tudással és technikával akár jó zenét is csinálhatott volna.

Szerző: Imhof Iván
Aktív Gitár aktivgitar.hu
A legszebb szakma