A Depresszió zenekarnak érdekes története van az életemben. Annak idején, tizenéves kamaszként ismertem meg a csapatot, ha jól emlékszem, még a Hagyjatok bízni című számmal. Azonnal megfogott, és bár hamarosan jöttek az újabb "Depresszió-slágerek" is, sokáig ráztam a fejemet erre a dalra. Aztán egy idő után lecsúszott a dolog; évekig amolyan "metál-fóbiában" szenvedtem, így sokáig nem követtem nyomon a munkásságukat. Szerencsére már kinőttem ezt a dolgot, és az utóbbi években sok új, és régi metál csapat került be, vagy vissza szép lassan az életembe - így a Depresszió is.

Bizonyára sokan találkoztak már azzal az időnként elő-előforduló véleménnyel, mely szerint a csapat amolyan "divatmetált" játszik, és hogy csak ezért sikeresek. Ezzel lehet egyetérteni, lehet ellenezni, mindenkinek szíve-joga, hogy véleményt alkosson. Hogy mit mondok én erre? Most komolyan... Nem teljesen mindegy? A csapat olyan egyedülálló szöveg-, hangzás-, és dallamvilággal rendelkezik, amelyet nem sok másik hazai zenekarnál találhatunk meg. Ez tagadhatatlan tény. És bár kijelenthetjük, hogy egyfajta mainstream-vonalat képviselnek, mindezt a metálon belül teszik. És szerintem pont ez teszi a zenekart erőssé, mert ezzel a kombinációval nagy tömegeket tudtak megnyerni maguknak kishazánkban - köztük engem is.

Néhány hete az egyik zenei portálon böngészgettem éppen, amikor olvastam, hogy kijött a csapat új videoklipje, melyet az A legjobb ellenfél című dalra forgattak. Azonnal rákattantam, és vagy tucatszor végighallgattam. Bár erős dal, amiben éreztem azokat a jellegzetességeket, amelyek a Depresszióra jellemzőek, mégsem tudott annyira lenyűgözni, így hamar elszállt a lelkesedésem, és másnapra már kvázi el is felejtődött a dolog. Mikor azonban tudomást szereztem arról, hogy a közismert videómegosztó portálon közzétették az új lemezt, azonnal kattintottam, és végighallgattam. Ugyan csak nemrég tért vissza az életembe a csapat, de azt nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy bár az A legjobb ellenfél nem igazán fogott meg, az új albumot egészében végighallgatva ennek pont ellenkezőjét tapasztaltam: ez bizony erős lett. Másszunk is bele ebbe kicsit jobban.

Az album dinamikailag kiválóan fel van építve - bár hozzátenném, hogy én személy szerint az intro-kat nem szeretem lemezeken, mert szerintem az koncertre való dolog. A folyamat zajlik című dallal viszont rendesen belecsapnak a srácok. Elég volt egy percet meghallgatnom, hogy kijelenthessem: ez a dal biztos, hogy az egyik kedvencem lesz. Főleg a refrén lett nagyon eltalálva, mind dallamát, mind a szövegét tekintve. A klipnóta ugyan elsőre nem fogott meg, de elég jól el van helyezve ahhoz, hogy továbbvigye az első szám lendületét - akár csak az Úgy szeretnék, fülbemászó dallammal és szöveggel, ami szerintem szintén esélyes, hogy "Depi-sláger" lesz. Az ezt követő Emeld fel viszont kicsit tölteléknek tűnik nekem. Vannak benne erős témák, de ezeket úgy éreztem, kissé erőltetett dolgokkal megtörték. Persze ízlések és pofonok, de számomra egy picit itt megtorpant a dolog. Az A víz alatt viszont szerencsére hamar rendbe hozta ezt. A dal ugyan kevésbé slágeres, mint mondjuk az Úgy szeretnék, de szerintem ebben található a lemez legerősebb riffje - éppen ezért nem is csoda, hogy ez lett a másik kedvencem. Az ezt követő Kettőből egy című lassú dal viszont megtöri az eddigi pörgést, lendületet. Kiválóan meghangszerelt dal, amiben még egy csipetnyi elektronikus beütést is felfedeztem a versszakok alatt. De a legérdekesebb a hatás, amit kiváltott belőlem. Sokáig nem tudtam megmondani, milyen érzéseket is szabadított fel bennem, de aztán kicsit jobban belevesztem a szövegébe, és megértettem a dolgot. Ott ugyanis olyan dolgokat véltem felfedezni, amelyekkel részben, vagy egészben, de azonosulni tudok. Ez pedig számomra nagyon fontos dolog. Mint említettem, több kedvencem is van a lemezen, de számomra ez a dal koronázta meg azt. A Kettőből egy "zuhanása" után viszont egy újabb jól meghangszerelt, ám számomra mégis kicsit töltelék-beütésű dal került fel a lemezre. Az A döntés mind dallamilag, mind szövegileg itt-ott kicsit erőltetettnek hatott nekem. Továbbra is fenntartom, hogy ízlések és pofonok, de szerintem a srácok ennél jobbat is tudnak - bár rossznak egyáltalán nem rossz. A Mocsok és hús viszont gyorsan helyrehozta ezt az érzésemet. Ütős riff, ütős szöveg - ezt pedig az Aki nem vagyok is kiválóan képviseli. Külön kiemelném, hogy ennél a dalnál - a gitártémát tekintve - éreztem egy kicsi kimozdulást is a megszokott Depresszió-dallamok közül, ami nekem plusz pont volt. Nagyon feldobta a dolgokat. A lemezt lezáró Védem az igazam című dal hallgatása közben viszont arra lettem figyelmes, hogy a refrénnél - legalábbis annak elején - először az A folyamat zajlik szövege ugrott be. Kicsit egy kaptafának éreztem ezt a két dalt, és bár részben mostanra ettől az érzéstől megszabadultam, azért még mindig ott motoszkál bennem. Ennek ellenére a számot erősnek érzem, és megfelelő zárásnak tartom. Pörgős, lendületes dal, húzós riffekkel, fülbemászó refrénnel.

Összegzés

Sokadik végighallgatás után - megspékelve a dolgot az augusztusi FEZEN-es koncertjük megnézésével - szerintem egyértelműen kijelenthetem, hogy a csapat közel másfél évtized alatt semmit sem veszített a lendületéből. A számok pörgősek, dallamosak, a szövegek erősek, és bár előfordult egy-két szám, amelynél "egy kaptafa" benyomásom volt, vagy töltelék-szagúnak éreztem, összességében egyértelműen kijelenthetem, hogy a lemez nagyon ütős lett. Nyilván van ellenvélemény, van egyetértés is, de egy biztos: a csapatra jellemző erő töretlen. A hangzás kiváló, a gitárok harapnak ugyan, de nem túlzóan, teret engedve az éneknek is (csak tippelek, de a Supersize-os srácok keze munkáját sejtem a dolog mögött). Ami pedig engem illet, nos... Ez után a lemez után, a jövőben sokkal több figyelmet fogok szentelni a csapatnak.

A teljes lemez díjtalanul meghallgatható a zenekar hivatalos Youtube csatornáján:

A zenekar

Halász Ferenc - ének, gitár
Hartmann Ádám - gitár

Nagy Dávid - dob
Kovács Zoltán - basszusgitár
Pálffy Miklós - billentyű, sampler, vokál

Hasznos linkek

depressziomusic.hu

facebook.com

Szerző: Csesznegi Péter