Az egyik kedvenc YouTube csatornám, a 666MrDoom töltötte fel a Valley Of The Sun: The Chariot névre keresztelt 6-ik albumát pár hónappal ezelőtt és a Spotify az év végére kimatekozta, hogy a legtöbbet hallgatott bandám volt 2022-ben. Nem véletlen.
2010 júniusában alakult a négytagú formáció az ohiói Cincinattiban, stílusuk pedig a stoner rock. Az itthon kevésbé ismert zenekar, meglehetősen kevés koncertet adtak Európában, de amikor jöttek, akkor stoner körökben két igen jól ismert bandával turnéztak, az egyik a svájci Monkey3, a másik pedig a svéd Truckfighters. A stoner rock, pszichedelikus vonal sajátossága, hogy bizony meglehetősen rétegzene, de akik szeretik azok viszont nagyon, aminek köszönhetően a műfajnak egy nagyon masszív rajongótábora van.
Májustól indul Európai turnéjuk, de hozzánk sajnos idén nem jönnek el. A legközelebbi koncerthelyszín az Graz lesz és ez is, de a többi helyszín is a távolságuk, valamint a szabadidőnk szűkössége miatt is már bőven kívül esnek a komfortzónánkon. Pedig őket megnézném… Nagyon. Jó pár éve történt, hogy a több, mint 30 éve tartó rock és metál zenei érdeklődésem végérvényesen a stoner, heavy rock irányába fordult. Bár, hogy őszinte legyek, ezt az irgalmatlan sok stílust már nehéz követnem vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy szűkítem és egyszerűsítem a dolgot, vannak zenék amiket sokat hallgatok és vannak zenekarok/zenék amiket inkább már csak koncertélményként kezelek, de otthon, kocsiban, szabadidőmben már nagyon ritkán vagy egyáltalán nem hallgatok.
A Valley Of The Sun két EP után három nagylemezt jelentetett meg. A The Chariot-ra keresztelt negyedik nagylemezük egyáltalán nem tér el a már tőlük megszokott igényesen felépített változatos zenei vonaltól. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már a megjelenés napján belehallgattam az első pár számba, de csak pár nappal később (volt egy randim egy fekete Indiannal), úton Budapestre tudtam igazán ráhangolódni. Ültem a kocsiban, végre nem beszélt hozzám senki, nem csörgött a telefon és nem akart tőlem senki semmit (hahaha).
Ebben a mai csodavilágban hihetetlen gyorsan és könnyedén hozzájutunk a legújabb zenékhez még a megjelenés napján. Ifjú titán voltam még (1987-1991 között ) amikor felvonatoztam Dunaújvárosból Budapestre azzal a céllal, hogy valami tök ismeretlen banda kazettájával térjek majd haza. A Sanctuary – Into The Mirror Black kazija jut eszembe, miután hazajutottam vele, hetekig nem hallgattam / hallgattunk mást a srácokkal. Annyiszor adtam kölcsön, hogy volt amikor hónapokig nem láttam és egyszer olyan jól sikerült valakinek odaadnom, hogy nem is került elő soha többé. Nem fogok kitérni az összes számra, és nem is szeretnék a jól megszokott lemezkritikákhoz hasonlót írni . Inkább azokat a dolgokat emelném ki amik az erényei nem csak ennek, hanem az összes albumuknak. Most is egy nagyon jól felépített, kicsit több, mint 45 percnyi muzsikát kapunk a zenekartól. A régi albumok közül a The Sayings of the Seers EP , a Volume Rock és az Old Gods albumok nagy kedvenceim telis-tele zseniális, fülbemászó dalokkal, dallamokkal.
A The Chariot már egy egészen érett, kiforrott anyag. Olyan, mint a rézüstben főzött jó pálinka. Különös és egyedi stílusuk van. A doomos, lassú daloktól kezdve a pörgősebb, tekerősebb szerzeményektől kezdve van itt mindig minden. Amit még nagyon szeretek, hogy néhány gyorsan kezdődő dalt képesek teljesen máshogy levezetni, de úgy, hogy az eleje még csak véletlenül sem hasonlít a végére. Sőt köszönő viszonyban sincs, mégis úgy kapaszkodnak egymásba, annyira illenek egymáshoz, mint az alma meg a csoki vagy mint a sör meg a ropi. Ilyen a Headlights című szerzeményük is, aminek a végére beillesztettek egy olyan zseniális lezárást, hogy alig tudtam a következő számra lépni. Elképesztő egy stoner rock lemezen egy ilyen autentikus őslakos indián zenei részlet, a furulyával, a halk sámán dobolással annyira más, mint amit megszoktunk, hogy a hallgatása közben azonnal az Andok erdőiben találom magam és a csillagos égről a Hold bámul le rám. Az egyik kedvenc dokumentumfilmem ugrott be rögtön és azt is jó szívvel ajánlom mindenkinek (Raphael Treza -Hallucinogen Honey Hunters). A másik kedvenc a Runnig out of Love szerzeményük. Napsütés, tengerpart, Harley-k, Indian-ok, hotrod-ok, szabadság, rock n’ roll, Amerika. Na nem ez a mostani, hanem még a Jimi Hendrixes ’70-es évekbelit látom magam előtt.
Ezt azért le sem tagadhatnák, mármint Amerikát. A hatásokat, a zenei igényességet. Az album jól szól, jók a riffek, szépen fel van építve az egész és még az egy két igazán lassú és lírai dal is csak előrelendíti a folytatást. A harmadik szerzemény amit még kiemelnék az Images. Itt érződik még finoman az Audioslave-es Chris Cornell-es szárnyalás, Tom Morello-s szólózás. Jó hallgatni újra és újra az egész albumot, mert bár nem hasonlít senkire igazán, de a hatásokat érezni. Igazán kellemes időtöltés az egész album akár háttérzenének vagy munkához és természetesen bulizáshoz is. Évek óta (mint a törpök Mória bányáiban) kíváncsian mindenféle csillogó gyöngyök után kutatok és erre pont jó példa a Valley of the Sun munkássága is .
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
