Fange
Perdition

boymester
2024. április 17.
0
Pontszám
10

Hiába záporoznak a szerkesztőségi postafiókba a frissebbnél frissebb promók, akár lemming ürülék a norvég Kola-félszigetre túlszaporodás esetén, még mindig jól esik random válogatni, rábökni valamire a YouTube-on, vagy a bandcamp felfedezésre csábító hasábjain. Ez utóbbi módon futottam bele kritikánk alanyába is, ami nem más, mint a francia Fange zenekar új nagylemeze. Korábban nem találkoztam még ezzel a formációval, pedig bőséggel elárasztották az étert brutális zenei egyvelegükkel hol jobb, hol gyengébb kivitelben. A 2013-ban indult csapat eddig összesen hét teljes értékű albumot pakolt össze ugyanazokból az elemekből. A legfontosabb ezek közül az ipari zajok sokasága, amit egy agresszív megközelítésű sludge cammogás hoz közelebb a fémzenéhez, de a vokálnak köszönhetően akár death metal hatásokkal is megvádolhatjuk a végeredményt.

Nekem egy belassult, őszinte gyűlölettől fűtött, régi vágású Fear Factory képe rajzolódott ki hallgatás közben és valljuk meg, manapság kevesen alkotnak hasonló stílusban. Ilyen lemezdömping mellett persze az egyéniséget nehéz megtalálni a sokadikként érkezett, alig fél órás Perdition esetében is, de ettől függetlenül nem tudom azt mondani erre az anyagra, hogy ne esett volna jól. Sőt, annyira betalált, hogy most még olvashattok is róla…

Először is érdemes megjegyezni, hogy ha nem is füleltem végig a banda diszkográfiáját, néhány belehallgatás alapján ki merem jelenteni, hogy fejlődésük fokozatos és töretlen albumról albumra, ami annak is köszönhető, hogy a zenekar felállása folyamatosan bővült, változott az évek során. A tagok igencsak változatos helyekről érkeztek és mind elmondhatják magukról, hogy tapasztalt zenészek. Akad itt grind zenekarból szökött basszer, stoner/doom érából érkező gitáros-énekes, hardcore és punk függőséget magáénak tudható dalszerző, de a black metal sötétjéből előmászott gitáros is. A négy zenész ráadásul nehezen meghatározható feladatokat lát el a korongon, mivel mindenki kiveszi a részét a vokálból, a hangszerek kezeléséből, sőt, még az ipari hangok és billentyűk alkalmazásából is.

Talán ennek tudható be, hogy a Perdition minden töredezettsége, elvontsága ellenére kellemesen egységesnek mondható. A lassan hömpölygő, időnként már elektronikus hatású zenébe mindig a megfelelő pillanatban érkezik egy bólogatásra ingerő, a béka segge alá lehangolt riff, egy kétségbeesett üvöltés vagy elmére ható zörej. Ha valakinek még ez sem lenne elég a jóból, a Fange még vendégekkel is bővítette a kiadványát, mivel a Toute Honte Bue című dalban Olivier Guinot tiszta énekét hívták segítségül, a záró tételben pedig egy énekesnő, Diane Pellotrieri teszi tiszteletét. Mindkettő telitalálat, főleg a hölgy, akinek tiszta és kellemes hangja igazán érdekes és erőteljes kontrasztot alkot az alatta dübörgő mocsokkal.

Persze ebből a receptúrából bőséggel elég is a fél órás játékidő, mivel annyira ránehezedik a mellkasunkra, hogy majd összeroppant a belőle áradó feszültséggel. Teljesen jól áll neki a francia nyelv is, amin magam is meglepődtem. Valahogy az agressziót nehezen tudom összekötni a francia kiejtés sajátos dallamosságával, érdekes hanglejtésével, de a zenekar esetében ez teljesen jól működik. A pofás borító alá csomagolt kiadványt azoknak tudom őszintén ajánlani, akik nyitottak egy, a 90-es évek végéről visszamaradt industrial, sludge szörnyeteg befogadására és szeretik, ha egy lemezen legalább annyi merengős rész akad, mint nyakcsigolya ropogtató gitártéma. Egy kicsit vissza repített az időben a Perdition, ami kimondottan jól esett. Tegyetek vele egy próbát!

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.