Gyűlöltem a soha meg nem történt rendszerváltást és a vele érkező egzisztenciális kilátástalanságot. Gyűlöltem a rongyrázást, hogy “mindenki táncol”. Gyűlöltem a látszat szabadságot. Gyűlöltem kamaszként Pestről az agglomerációba költözni, ahol vagy csak nem értették, vagy simán lenézték a magamfajta “halálmadarakat”. Gyűlöltem túl fiatalnak lenni a Fekete Lyukhoz és a Totalcarhoz, de már elég idősnek lenni ahhoz, hogy megértsem, hogy amerre a világ tart, és ami a közvetlen környezetemben zajlik, nagyon nem OK.
Gyűlöltem, hogy nem jutottam el azokra a helyekre ahol a hozzám hasonlóakkal együtt kiengedhettem volna az egyre csak gyűlő feszültséget. Gyűlöltem, hogy középiskolásként a jövőtlenség jövőképét lebegtették előttem és ennek hála jóval többször gondoltam az elmúlásra, mint az előttem álló nagybetűs életre. És gyűlölöm, hogy ez, a mára egységesen neon színűre mázolt emlékű ocsmány évtized is a “régen minden jobb volt” retro életérzés részévé vált.
Számomra az egyetlen jót, amit ez az elbaszott évtized jelentett, már csak az egykor volt klubok szelleme őrzi és azok az erőt adó emlékek, amikből az évtized végére szerencsémre azért nekem is jutott pár. No és persze a rommá hallgatott magnó vagy nézhetetlenre nézett VHS kazetták amik sokszor szó szerint a túlélést jelentették.
És – bár történetük első felvonása az évtized kezdetével véget is ért – ennek az átkozott korszaknak és előszelének a legtökéletesebb honi lenyomatát az F.O. System rövid, de annál jelentősebb munkássága hordozza.
Aztán egyetlen demó, egyetlen kazetta és egy videóklip után 91-ben, ahogy jöttek, “csendesen eltűntek a semmiben”, és egészen a kétezres évek közepéig ezen a néven nem bújtak elő az árnyak mögül. Majd a kétezres évek közepén megtört a csend, és azóta hol hosszabb, hol rövidebb szünetekkel tartanak egy-egy szeánszot ami az avatottak körében minden alkalommal ünnepnek számít és most sem volt ez másként.
Minden különös ezen az éjszakán..
Kieron kollégámmal együtt egy sold out koncerthez illően kapunyitásra megjelentünk, ami már csak azért is bizonyult bölcs döntésnek, mert így együtt nem érthettük a felvezető Űrhajó zenekar elmén túli instrumentális jammelésre emlékeztető, kellően kiművelt, ám füstmentes tudattal annál nehezebben befogadható előadását.
Aztán a rendhagyó ráhangolódás után elérkezett a pillanat és elkezdődött a teljes egészében kiszámítható, mégis kihagyhatatlan, újra és újra átélni vágyott koncertélmény ami alatt hol torkunk szakadtából, hol csak magunkban énekeljük az évtizedek óta ismerős sorokat és a felkészültebbek a három évtized után kiadott új dal strófáit is.
Ezeken a koncerteken az egykori Lyuk közönségétől az egészen fiatal darkokig, a sötét tónusok széles palettája festi egységesen feketére a nézőteret, ahol a tupírozott hajú grufti és a külsőre “átlag polgárnak” látszó fazon mélységesen egyetért abban, hogy “őrült világba születtünk” és “Lassan felettünk elmúlik minden”.
Ilyenkor egy kicsit tényleg kint marad a világ amibe azután meglepően nehéz visszatérni, és csak remélni tudjuk, hogy lesz még következő alkalom.
Cikk: Vérvizsla.
Borítókép: Rausz Tícia/Akvárium Klub
